Tovább a melyikis úton?!

Törött sétapálca bennem az ambíció.
Ráadásul böki az oldalam.
Legnagyobb sajnálatomra sajnálom magam.

Feleslegeskedő

Meghalni egy szóért..
de felcsapott fejed alól
nyakad fehérje már
lesajnált pucéran dalol
sarokban a bárd
..jóllakott a Hóhér

vac a kolok

rég volt, hogy televetéltem fekete-fehéren a lapot

loptam magam és a napot

jártattam a számat azt hallották a vakok

most meg beszáradt a tollam


kint görcsben tíz ujjal festem

magam köré asztrál testem

itthon aztán mosogatok

elázik a gollam


nagy terheltség a tehetség

elterelni még sincs mentség

munka család édes szentség

nem láttad a naplómat?


már azt sem tudom hol van

Te

..homlokodhoz bújva felsóhajt a napfény..

..ajkad láng tengerén vitorlázik a szám..

..szemed zöld füvében térdepel az arcom..

..nyakad hajlatából párolog a nyár..

Adam Zagajewski - Eső Párizs felett

(Készült az Országos Idegennyelvű Könyvtár a Nyelvek Európai Napja és a Nemzetközi Chopin-év alkalmából kiírt 2009-es Műfordítás pályázatára)

Öt emelet mélységet bámul a szobám,
Együtt nézzük az esőt, Párizs szürke könnyeit,
Fakó függöny, a rojtját cirógató bérházak tömbjein,
150 őszre már, hogy elmarta Chopin-t a halál.

A Vendôm tér közömbén nem fog az idő,
Fényűzőn ragyogja át, az egyszer volt korokat,
Most is frissül, mosakszik minden kirakat,
Csak a boltos más ma, és a betérő vevő.

A Père Lachaise is lehet, szendereg árvultan,
Álmában ázott emberek, sírjai közt sáros lábbelik,
Senki nem szereti, ha váratlan, tőle szökve átverik,
(A maradókat? Még annyira sem, mint ki itt elárulta.)

Lent, csiga jár merengve az avar zörgő ridegén,
Ingája lassú, szívósan keres langyosabb napot,
Fent, a gépekkel jóllakott, toronyba zárt rabok
Lelke alant, már csak tajtékot hajt, az óceán hidegén.

Ez sem háború, sem béke, csak az eső terhesen,
Úszó fellegei takarják – habos paravánt emelve –
Félszegen játszó védangyalok bújócskáját benne,
Ez bukkanva hattyú, az meg lásd, vén szerzetes.

De legvégül mind, halvány, koszlott lobogót ereszt,
Mi meghal, csendben megy, nem merjük nézni hová,
Mi újnak belénk születik, az is szeppent marad soká,
Csak a semmi sikít, és sokáig nem ereszt.

Adam Zagajewski

Deszcz nad Paryżem

Z okna mojego Pokoju na piątym piętrze
widzę deszcz nad Paryżem, szare strofy deszczu
szarą kurtynę, która czesze dachy kamienic.
150 lat temu umarł Chopin, także w październiku,

na placu Vendôme. Plac Vendôme teraz jest
niewiarygodnie czysty i bogaty, lśniący,
gości i inne diamenty, inne gwiazdy.

Père Lachaise jest zapewne pusty dzisiaj --
któż odwiedzał groby w taki dzień?
Az tak bardzo nie kochamy nieobecnych
obecnych prawdopodobnie jeszcze mniej.

W wilgotnych ogrodach pełzną ślimaki,
w gore albo w dol, jakby szukały słońca.
Widzę biura pełne komputerów i miasto,
ktoré jak lotniskowiec, wiozący niezliczone dusze,
przedziera się przez Ocean Lodowaty.

Nie ma ani wojny, ani Pokoju, lett deszcz.
Wydaje mi się, że w szybko biegnącym obłoku
ukrywa się nieśmiały anioł; zamienia się
w łabędzia, potem w klęczącego mnicha,
a na koncu w Biała, wydętą wiatrem chorągiew.

To, co w nas umiera, odchodzi cicho, dyskretnie,
lecz nie bezgłośnie.
To, co się rodzi,
milczy długo. Tylko nicość krzyczy.

carpe diem

c
Nem őszül velünk a vágy
Nincs közös jövőnk
Csak ez a pillanat
Külön vár ráncos világ
De nyúlni kezedért
Az is boldogság
Ér az éhező tenyér
Hála telt a száj
Jóllakott imát darál feléd
Hol minden öröme él
v

Szerelem
Vágyam mozdulatba hajszol.
Szám a szádból puhán majszol.
S még zárt szemed alatt alszol
Szád sarkába mosolyt rajzol.

Kétség
Letelik lassan e kerekvő időm.
Hüvelyből kibújik gyermekünk… kardunk?!

Magány
Sötét minden. Mennék innen.
Emléked nehéz már vinnem.
Izzadt kézzel sárban mászom.
Állva kéne megpróbálnom
élni.

cv

Szádban nevemmel

Tárni titkom
Csókos Tavasz

Szemedben számmal
Zihálni kánont
Párás kehely

Karodban fekve
♥arázslok nagyot
Szerelmed vagyok

Csillagporos objektumok

Szeresse e Föld a Holdat
Csak mert körötte kering

Hisz a Holdnak ez a dolga
Kezdetektől Földnek szolga
Annak törvénye szerint

Hasonlat a Föld Tehozzád
Hozzám pedig kéretlen Hold

Apályt-dagályt húzva Benned
Csillagporban henteregnek
Örök bolygó s bolyongó

Tiszta téboly

Tiszta téboly.

Réveteg lázam, testem mocska kezét rázza…
Tegnap szép volt.
Döbbenet… Mára feslett kép lett szád varázsa…
Lelkem bénult.
Megvetett ágyam, hűlt fekhelyed ízét rágja…
Bölcs és fásult. Vágytól kábult.
Izzadt emlékekre zárult szempillám most csendben remeg…
Úgy érzem, még meg sem voltál, s máris elveszítettelek.
Gyenge voltam.
Nem szólaltam.
Könnyebb volt így; csak mozogtam.
Vagy tán a bent rekedt szavak súlya alatt haldokoltam?
Gondolatid? Örök rejtély…
Miért nem kértem mondd! Őszintén!
Mitől vet szemed parázsos rám szabott varázskabátot?
S magyarázd meg!
Ha rajtam van, miért érzem a lelkem mégis gyakran benne oly pucéran?!..

Sokkal többet adtál annál, mint gondolhattál, hogy adtál,
hisz bőrömön hordtam lelkem én, miközben simogattál…

cv