Sikíts - megmondom ki vagy!

Nemrég megdöbbentő felfedezést tett egy orosz származású Amerikában élő orvos-professzor.

A foniátria (hangképzés) területén rendszeresen publikáló tudós, egy világszerte népszerű közösségi oldalon indult ötletverseny kommentjeiben böngészve figyelt fel, a 16 éves angol diáklány, Emma ötletére. Az olvasottak először gondolkodásra, aztán cselekvésre késztették a professzort.

Íme a lány weblapon olvasható ötlete:
„A futball- mérkőzésekről ismert, sűrített levegős „hangpalack” nyomán meg kell alkotni, egy amolyan „önvédelmi hangpalackot” NŐK számára! A palackot megnyomva nem a meccseken megszokott bőgő hanggal hívja fel a bajba jutott hölgyre a figyelmet, hanem emberi segély-sikolyt, egy hosszú „HEEELP” szót süvölt, erős, kétségbeesett női hangon!! A neve „HELPack” lehetne. Ütés-, por-, vízálló, könnyen és egyszerűen csuklóra erősíthető, kiskamaszok is használhatják. Ha baj van, elég megnyomni a tenyérbe simuló gombot, és máris felharsan az éles, jól hallható segítséget kérő sikoly!”

A tudós a site belső levelezési rendszerén keresztül azonnal felvette a kapcsolatot Emmával. Hamar kiderült: a beküldött ötlet mozgatórugója nem más, mint, hogy a lány KÉPTELEN SIKOLTANI!

Történt, hogy Emmát néhány hónapja, a kora esti órákban megtámadta két férfi. A támadás csupán néhány méterre egy forgalmas utcától s az otthonától történt, de mivel nem tudott sikoltani, sajnos nem érkezett segítség. Kevésen múlt, hogy nem erőszakolták meg. Kreativitásának és leleményességének köszönhetően megmenekült, de azóta is biztos benne: Ha kézközelben lett volna egy „HELPack”, sikerült volna segítséget kérnie!

A professzort annyira elgondolkodtatta az eset, hogy végül elindított egy felmérést a 25 és 50 év közötti amerikai hölgyek körében.

A tesztlap első kérdése igen meglepte a hölgyeket: „TUD ÖN SIKÍTANI?” A professzor célja: az volt, hogy kiderítse: van-e kimutatható összefüggés az emberei önállóság, találékonyság, kreativitás és a sikoltásra való képesség között???

KAPASZKODJANAK MEG HÖLGYEIM ÉS URAIM!

A több mint 130 kérdéses tesztben megkérdezett 1470 hölgy válaszából végül egyértelműen kiderült: IGEN!

Azok a hölgyek, akik nem tudnak sikoltani 15%-al önállóbbak, 18%-al kreatívabbak és 21%-al gyorsabb a reakcióidejük a sikoltani képes hölgy társaiknál.

Ez már valami! De koránt sem minden!

Ugyanis a sikoltani képtelen hölgyek között 19%-al több az egyedülálló, 22%-al több a gyermektelen, 25%-al több a dohányos, és 25%-al több a biszexuális illetve leszbikus.

Elgondolkodtató…És a hab a tortán?

A „csendesebb” hölgyek körében 12%-al több hölgynek van 41-es, vagy annál nagyobb cipőmérete, és 28%-al többen szenvedtek egy éven belül autóbalesetet.
Viszont átlagosan 26%-al többet keresnek mint a sikoltozó nőtársaik!!

Nos. A konzekvenciákat vonja le mindenki maga. De ha te e egy önálló, gyors felfogású, nagylábú, dohányos, gyermektelen, jól kereső leszbikus szingliként olvasod ezt, akkor szinte biztos, hogy NEM TUDSZ SIKÍTANI!

Neked is van véleményed, vagy ötleted? Írd meg nekünk!



ezegyigazihoaxvolt.com
A NÉPSZERŰSÉGÉRT MINDENT!

Halál ellen legjobb szülni

„Szakítottam azzal a szeméttel!” - robbant rám egy csendes szerda délután Judit. Barátnőm akkora elánnal viharzott be, hogy gyanítom, ha a csengetésre nem nyitok ajtót, akkor is bejön. Átsöpört az előszobán, és amúgy cipőben, kabátban, belevetette magát az íróasztalom mögötti fotelbe.

– Szia. – csuktam be mögötte az ajtót. - Foglalj helyet. Kérsz egy kávét?
– Nem is hiszem el! Hogy mondhat ez nekem ilyet? „Sajnálom, ez nem fog menni, tudod, túl sűűrűű vagy..” – utánozta eltúlozva, a frissen ejtett „szemét” hanglejtését. – Mi az, hogy túl sűrű?? Hát mi vagyok én? Egy francos leves?! Amúgy kérek, kösz.
– Szerintem, ne vedd magadra. Valószínű, hogy csak neki voltál az. Na jó, nem vagy egyszerű, ez tény. De nem is értelek, miért vagy úgy oda, hiszen amúgy is megcsalt…
- Mi?! Megcsalt?! Honnan tudod? Miért nem szóltál?? Kivel csalt meg?! – ugrott felém a fotelbitorló. Majdnem elejtettem a daráltkávés dobozt.
- Jesszus, nyugodj már le Judit! De hát te mondtad, nem? Azzal a hostess lánnyal, Almádiban, ahol nemrég nyaraltatok.
- Hjaj, Kriszta, az a Jani volt! Ez meg a JÓZSI! Tudod, az a bárpultos.
- Tényleg, telefonban említettél valamit. Az volt, az Almádiban összeszedett srác, ugye? – kérdeztem, és közben sokat sejtetőn kikocogtattam a zaccot a szűrőből.
- Na igen… De akkor még nem volt köztünk semmi! Jó, megadta az e-mail címét, de csak miután szakítottam Janival, utána kerestem meg. Teljesen leizzadtam, nézd, rám hoztad a frászt. Már azt hittem, ez is megcsalt.

- Juditka, – mondtam boldogult Marika tanárnénim hangszínével - szerintem lassítanod kéne. Már teljesen meg vagy bolondulva. A homlokodon ugyan még nem villog neon betűkkel, hogy „Pasit akarok!”, de szerintem a jövő héten már az is kint lesz, ha így folytatod. És mivel pasid nincs, majd szerelhetem én, ha kiég egy betűje, mint a hűtődben a kislámpát.
- Nagy dolog, ott voltál és kicserélted, nekem is ment volna. Áh, könnyű neked. – Kicsit arrébb tolta a laptopom, hogy helyet találjon az asztalon a lábfejeinek. - Nézd meg magad! – mutatott körbe, mintha még nem láttam volna a nappalim. - Lakás, pasi, gyerekek, nem is értem, miért nincs kutyád? Olyan vagy, mint akit egy francos prospektusból ollóztak ki. Nekem meg örülök, ha olyannal jön össze a menet, aki előtte már bemutatkozott. Miért van ez? Szép vagyok, kedves, okos, művelt, jó a lábam, tudok főzni, és a karomat adnám, hogy valaki igazán szeressen…
- Magadat kéne először szeretned. Az a te bajod. Emlékezz rá, a múlt héten két és fél órán át beszélgettünk, azt mondtad, igazam van és, hogy változtatsz a gondolkodásmódodon, és teljes gőzzel nekilátsz végre szeretni magad.
- Meg is tettem. Kirúgtam Janit.
- Persze. De miután elmentem, te maradtál, beboroztál, és ha nincs az a taxis aki felrángasson a lépcsőkön az emeletre, szerintem ott alszol el a saját kapud előtt.
Barátnőm figyelmét, hirtelen nagyon lekötötte az egyik kabátgombja.
- Igen, nagyon kedves volt tőle – mondta álmodozva. Aztán lekapta lábait az asztalról, és megrázta magát. – De hagyjuk. Nem érdekes. Amúgy tényleg, nem zavarok? Min dolgozol? – bökött a monitor felé.
- Köszönöm az érdeklődést, ha akkor teszed fel, mikor jössz, biztosan mást mondok, de a válaszom most, hogy már bent vagy, nem. Nem zavarsz, és igen. Ha érdekel, olvass csak bele. – Te, céda. Tettem hozzá magamban, és asztalra a tálcát.

- Lássuk csak. "Halál ellen legjobb szülni.” Uh, a címe nagyon üt! „Talán nem túlzás azt állítani: a nemzet egész bölcsessége megtalálható szólásaiban.” – Kezdte olvasni lassan, tagoltan, készülő cikkem elejét a cemende. – „Kelet-Afrikában, Afrika „szarván” található egy, a hazánknál csaknem hétszer nagyobb ország, Szomália. Nevének jelentése sötét, fekete, mely a helyi lakosság bőrszínére utal. A régiókkal megosztott ország története viharos, nemzetségeire máig jellemző a súlyos széthúzás és bizalmatlanság. A hazánkhoz képest hatalmas területet alig 8 millió szomáliai lakja, kiknek himnusza a „Soomaaliyeey toosoo”, nevezetes terménye a tömjén, és a mirha. De amit e helyütt a földrajzi, és politikai státuszán túl még érdemes tudni Szomáliáról, hogy népi bölcsességei európai szemmel is figyelemre méltóak.” Kriszta, te most komolyan Szomáliai közmondásokról írsz?
- Igen. Alapból rajongok az olyan puritán, lényegre tapintó igazságokért, mint a „ki mint vet, úgy arat” vagy a „lassan járj, tovább érsz”. A szerény fogalmazás mögött rejlő örök igazságok, generációk százainak tapasztalatát osztja meg velünk. E bölcsességek, az állandó közszájon forgásuk miatt elcsépeltnek tűnhetnek, csak úgy, mint egy boldog kapcsolatban a „szeretlek”. Mégis, ezek az élettapasztalatra támaszkodó rövid okosságok ugyanúgy, ahogy a „szeretlek”, igazi túlélők, nem lehet őket eleget mondani, hiszen a lehető legegyszerűbben foglalják össze az adott népcsoportra jellemző problémákat, és azok megoldásait. Süteményt?
- Uh, ezt most fogalmaztad meg? Én öt év alatt sem tudtam ilyet írni, az egyetemen.
- Ezért vagyok én író, te pedig kerttervező. A növényeknek vajmi keveset ront a hangulatán, a bárdolatlan stílusod, és a néha szívet tépő nyökögésed.
- Még jó, hogy a kávéd finom. Különben most itt hagynálak.
- Még jó, hogy hazudós vagy. A kávém meg pocsék. Most vettem ilyet először, és utoljára.

Úgy pukkadt fel belőlünk a nevetés, hogy féltem, nem is bírjuk abbahagyni,de két perccel később, félelmem már alaptalannak bizonyult.
- De komolyan, te miért nem írsz soha rendes cikkeket, például lelki válságban élő nőkről? Mondjuk minglikről.
- Amiért muglikról, meg orkokról sem. Nem foglalkozom mesebeli lények szerelmi életével, és nem nézek japán rajzfilmsorozatokat. Idegesít benne a stroboszkóp, meg a mingli-babák nagy szeme.
- Azok mangák, látod, erről beszélek! Mintha megállt volna körülötted az idő. Fogadjunk, egy épkézláb írást sem tudnál kiköhögni magadból a szinglikhez szólva. Fogalmad sincs, mire van szükségünk. Csinálok egy teát magamnak…
- Nekem is, légyszi. Jobb oldalt, az elszívó mellett. – tettem hozzá, félve, hogy Juditom lebontja az egész felső polcrendszert, teafüvet keresve. – Mért baj az, hogy az írásaimban a klasszikus irodalom, az ismeretterjesztés, az emberi elme színesítése a fontos? És ha már a szinglikről, meg a minglikről van szó, akikről egyébként tudom, hogy kik. Nem értelek, miért érzed magad erősebbnek attól, hogy beskatulyáznak? Boldogabbá tesz a tudat, hogy egész marketingbirodalmakat húznak fel a pénzből, amit belőled húznak le? Ha igazi szingli vagy, vedd ezt az újságot, hord azt a cipőt, nézz ilyen filmeket, olvass olyan könyveket… Még ha eleinte lett is volna esélyed kitörni a mára piedesztára emelt magányos nő sztereotípiájából, egyszer csak azon kapod magad, mindent megteszel, hogy konzerváld az állapotodat. És ha megint elhagy egy kéthetes barátod? Sebaj, betömsz otthon egy csokitortát, és vigasztalódsz a tudattal, hogy igen, nekünk szingliknek ez jár, ennyi jutott, itt áll, ebben az újságban, meg így volt ez abban a filmben is. Tudatosan hajtod magad az önsajnálatba, minden bőgőrohamod után úgy érzed, erősebb lettél, és a túlélés újabb okot ad a büszkeségre, hogy igen, „erős vár a mi szingliségünk”, a férfiak mocskok, jobb is nekünk így. Egyedül. Egy öntudatos, büszke szinglinél nincs rosszabb.
- Én nem akarom magam sehova felemelni, te vagy a megmondhatója, mindent megteszek, MINDENT, hogy végre megtaláljam a hozzám illő férfit!
- Persze. Mindent meghallasz, megnézel és elolvasol, amiben ott a varázsszó, amiben rólad, a szingliről beszélnek. Nézz magadra. Olyan magas sarkú cipőt hordasz, hogy tériszonyom lenne benne. Kéthetente fodrászhoz jársz, nyár van, és te mégis szolizol, keresztnévről ismered az összes környékbeli pizzafutárt, és elbőgöd magad minden pelenkareklámon. Mikor dicsérte meg utoljára férfi az eszedet? Őszintén… Ha igazán véget szeretnél vetni ennek, csak két dolgot kell tenned. Szólj, ha felnőttél a feladathoz, ha valóban változtatni akarsz az életeden, szívesen elárulom.

2 és fél órával, 9 vérkomoly „Rendben, ezentúl csak így lesz! Ígérem megváltozom!”, és 3 teával később Judit elment, én pedig azon kaptam magam, hogy a cikkhez szánt afrikai bölcsességekből budapesti barátnőmnek transzformálok könnyen emészthető, örök érvényű szingli-igazságokat.

Minden ígéret adósság.
„Ígéreteidben kevesebbet mondj, mint amennyit meg fogsz tenni. Így majd mindig nagyobb örömet okozol a vártnál.”

Kinek fejszéje van, fát is talál.
„Csípd ki magad rendesen, és nem mész haza egyedül.”

Amit mindenki ismer, arra senki se kíváncsi.
„Kisebb dekoltázzsal, komolyabb „kérőt” foghatsz.”

Sűrű bozót elefántot is elrejt.
„Ha csak 5 perced van indulásig, elő a parfümmel!”

Még napsütésben keress tűzifát.
„Hogy elkerüld a csalódást, józanul válassz.”

Két adag forró víz nem hűti le egymást.
„De ne olyat, mint te. Olyat, aki illik hozzád.”

Ismerd ki a fát, mielőtt neki támaszkodsz.
„Ne ítélj elsőre, beszélgess vele.”

Ha házat veszel, megveszed a szomszédokat is.
„Ha döntöttél, fogadd el a családját is olyannak, amilyen, miattad tuti nem fognak megváltozni.”

Minden datolyában van egy mag.
„De bárki legyen, ne feledd: Ő is egy férfi.”

Aki három napja nem evett, azt semmi sem tartja vissza.
„Ne becsüld túl a vonzerőd, vagy alá a vágyait. „

Bár egy sorból valók, még az ujjak sem egyformák.
„Ha csalódtál, startolj rá a tesóra is. Ki tudja?”

Elfutsz egy gödörtől és beesel a kútba.
„Már unod. Hív. Nem veszed fel.
Másnap összefutsz vele személyesen.”

Levágott báránynak nem fáj a nyúzás.
„Már amúgy is kellemetlen a helyzet. Mondj el neki mindent.”

Ha figyelmeztetni akarod a borjút, szeme előtt taglózd le az ökröt.
„Persze legyen ott mostani barátod is.”

Ostoba beszédre hallgatás a felelet.
„De ne bízd el magad, ha mindketten szótlanok.”

Hajrá Judit, mindent bele, te édes álmodozó legjobb barátnőm! Talán a következő sikerül, hiszen mint minden szomáliai asszony, úgy te is tudod már:

Halál ellen legjobb szülni.

("De nem mindegy, hogy kinek..")

Én tiszta szívből drukkolok neked!

Az Operaházban felvágják a nénik hasát?!

István barátom gyereklabdarúgó edző. Sokszor beszélgetünk gyerekekről, gyereknevelésről, és egyszer nagyon meglepett az, amit mondott. „Mindenki tudja, a labdarúgás legfontosabb szabálya, hogy gólt kell lőni. Nem is hinnéd, de ez az egyszerű szabály kisiskolás korban még nem egyértelmű. Az edzéseken sokszor tudatosítom bennük, elmondom nekik, mert ha nem tenném meg, bizony nem tudnák.” István tanítását, nemrég az élet egy egész más területén, de saját bőrömön tapasztalhattam.


Az Operaház műsorára tűzte régi nagy álmomat, Mozart Don Giovanni című operáját. Amint megpillantottam a kiírást, elhatároztam, hogy nem fogok lemaradni róla, fel is hívtam barátnőmet, hogy velem tart-e a nagy kalandban? Hosszasan cseverésztünk erről, no meg arról, hogy a hétvégén új, „de Kriszta, ez most tényleg az igazi” szerelembe bonyolódott egy holland építésszel.
A beszélgetés után eltelt vagy fél óra, és én már dudorászva mosogattam, mikor mellém ólálkodott 6 éves fiam, Dénes. „Anya, beteg vagy?” Don Giovanni sármos baritonja egy csapásra elnémult bennem, átadva helyét a beépített szenzoros riasztó vijjogásának: baj van! „Dehogy vagyok beteg!” – látva a könnyes kék szemeket eldobtam lábost, szivacsot, leggugoltam és átöleltem. „De hát mi a baj?” Halkan és megrovón, mint aki hazugságon kapott súgta a fülembe: „Azt mondtad eljött az idő, hogy elmenj az operálóba..”

Hjaj. Tudván, hogy soha nem szabad kinevetni egy kisgyerek félelmeit, a helyzethez illő komolysággal válaszoltam. „Az opera nem operálást jelent kicsim, az egy zenei műfaj. Gyönyörű énekek, amit bácsik és nénik adnak elő a színpadon, az Operaházakban.” Látva arckifejezését, érzetem, hogy folytatnom kell. „Olyasmi, mint a színház, csak nem színészek beszélnek benne, hanem énekesek énekelnek. Azért szeretnék elmenni az Operaházba, hogy meghallgassak ott egy operát, amiben nagyon szépen zenélnek, és énekelnek.” A hurkás, édes gyerekkezek szorosan átöleltek. „Azt hittem, az operában felvágják a nénik hasát...”

Még 5 perc beszélgetés, és egy túrórudi után, máris épülhetett tovább a legóvár… Én pedig elgondolkodva a friss perspektíván, és tanulságain, befejeztem a mosogatást. Valóban. Ami számomra egyértelmű, neki bizony nem az. És mivel az operáról még nem beszélgettünk, joggal gondolhatta, hogy vérszomjas, „anyabántó” doktor bácsik gyülekezőhelye. Megvilágosodásomban hirtelen beugrott, az asztalnál legújabban elhangzó szófordulata is: „Már nem szeretem a gombát”. Most jöttem csak rá, nem elég azt mondanom, „de hát eddig szeretted, tudod, hogy finom!” Több időt kell szánjak a kijelentés mögött meghúzódó mélyebb okok tisztázására…
Bizony, televíziózás közben már ő is belebotlik, a kifejezetten "nénis" bajokra megoldást kínáló gyógyszerreklámokba...

cv

Barackos út

A kishölgy a másodikon lakott, abban a lakásban, ahová mindig besüt a nap. Galamblelkű férje tavaly végleg megszelídült, és a kishölgy a temetés után, hajával együtt, az egész lakást barack színre festette. Néhai urának barátja, sűrűn vigasztalta az elárvult kis özvegyet, majd a múlt héten megcsókolta, a barackszín konyha egy, erre tökéletesen alkalmas szegletében.

A kishölgy ma este különösen barackszínű volt. Randevúra készült, az első és igazi randevújukra. Igaz, pár napja találkoztak, és az utcán végig fogták egymás kezét, de akkor csak a mosodából váltotta ki nehéz gyapjútakaróját, még arcpirosítót sem kent föl, és amúgy is nagyon zavarban volt a kishölgy. Ez most egészen más lesz. Pezsgő, gyertyafény, vacsora, talán még táncolni is mennek.

A kishölgynek elege volt a magányból. Barackszín, magában mintás térdszoknyáját, és kicsike fehér selyem blúzocskáját (a barackszín gombosat) szemelte ki, erre az alkalomra. Tíz perc, és indulnia kell. Már ott állt a fürdőszobatükör előtt, csücsörített a szépen ívelt, pici szájával, de a rúzs kifordult a kezéből, és az ajkára szánt barackszín zsírcsík, mint valami szemérmes-sápatag skarlátbetű, máris ott égtelenkedett mellkasán, a hófehér blúzocska kellős közepén. Nagyszerűen eltaláltam ezt az összeállítást, gondolta elégedetten, a gomb szakasztott a rúzs árnyalata. Aztán megdermedt. Hát most mit csináljon? Csak nem kerülhet így a világ és udvarlója szeme elé? Úgy döntött – tudván, hogy az idő sürget - legjobb lesz, ha kétségbe esik.

- Jaaaj! – csapott rá rózsaszín kis kezecskéivel az arcocskájára – Hát most mit tegyek? Mi lesz velem?? – nézett körbe, a takaros kis lakásban – Hogy fordulhatott ez elő? Ez nem igazság! Pedig már mindent elterveztem, rajtam a legszebb szoknyácskám, a legszebb blúzocskám, jaaaj, mit csináljak, mit csináljak?? – Kétségbeesésében a függöny mögül kandikáló kankalinhoz hajolt. – Mondd, mit tegyek?? – A kankalin megrezzent, de válaszolni nem akaródzott neki. Szerintem locsolj meg, gondolta szemrehányón, és a nyomaték kedvéért szigorún összébb vonta sárga kis szirmait. – Hát nem érted, buta virág?! Hjaj, mit is tegyek, hová legyek?! – kutakodott tovább a rémült kishölgy, tanácsadó után. – Szegény fejem, ennyi készülődés, ennyi tervezgetés után… Pedig mennyire akartam, hogy igazán szép legyek ma este… Hát most mi lesz? Hogyan fogom én ezt megoldani? – Ez utóbbi kérdését, már nyíltan és célzottan az aranyhalnak szánta. Az lerótt egy tiszteletkört, majd az üvegen át üveges szemeket meresztve, tátott egyet a haltáp felé. Honnan tudjam? Mindent én oldjak meg? Ha engem kérdezel, szerintem adj ennem, gondolta, és a nyomaték kedvéért nekikoccolta orrát az üvegfalnak. – Nem válaszolsz? Pukkadj meg! – csapongott tovább birodalmában a kis hölgy. – Térülhetek, fordulhatok, akkor is nagy az én bajom, hát ki segíthetne nekem? Indulnom kellene, de senki nincs, aki nagy-nagy szerencsétlenségemben jó tanácsot adna…

Egy diszkrét hüppentés közben jutott eszébe a szomszédasszony. Négy gyereke van. Ha valaki, ő biztos tud okosat mondani. Áttopogott kis cipőjében a gangon, és megnyomta a koszos gombcsengőt. – Paradicsomot passzírozok. – mondta a szomszédasszony, a gondosan szedett, és homlokig felszaladt szemöldökök kérdésére. A szemöldökök megnyugodva alábbszálltak. – Jaj, jaj szomszédasszony, nézze csak, itt, látja a csodaszép kicsike selyem blúzocskámat? Randevúra készülök, és most ide került ez a csúfos rúzsfolt, mondja, mit tegyek? Maga egy tapasztalt asszony, négy hangos, nagy fia van, az ura veri, és hónapok óta csalja a fiatal irodista lánnyal, maga mégis mos és főz mindegyikre, minden nap, ebben a kicsi, elhanyagolt lakásban, ebben a bűzben, maga érti a dolgokat, tudja mi, és hogyan megy, nagyon kérem, segítsen! Mondja meg, mit tegyek? – A szomszédasszony együtt érzőn kipiszkált, és elpöckölt egy darab paradicsomhéjat a körme alól, majd azt mondta, „Hát, ez szar ügy Anyukám.” A nyomaték kedvéért becsukta az ajtót.

Goromba, randa, vén szipirtyó! Nem is kell a tanácsod, megoldom én egyedül is! – gondolta tökéletesen befésült frizurája alatt a kishölgy, és visszatipegett otthonába. Tudta, mivel a kétségbeesés nem jött be, új terv után kell néznie. Az idő szorította. Kicsit már a cipő is.
– Megvan! Rárakom a brossomat! - A fésülködő asztalka fiókjából kikerülő bross, álmosan csodálkozott a világra. Épp ott tartott, hogy „Jé, egy aranyhal!” , mikor tűje átdöfte a finom anyagot. – Ez rémes! – sikkantott fel a kishölgy. – Teljesen elrontja az összhatást, ráadásul fittyed ez a vacak bross, a rúzscsík így is, úgy is kilátszik alóla. Fene. Fene!

A kishölgy most már igazán dühös volt. Dühében visszavágta a brosst, a fiók mélyére, aki a legapróbb rovátkájáig sértve – és kifáradva a hirtelen és új impulzusoktól - abban a minutumban visszaaludt. Órájára nézett a kishölgy, elméjében élesen felcsipogott a tititi tátátá tititi. Ekkor újabb nagyszerű ötlete támadt. A kankalin és az aranyhal némán vádló tekintetének kereszttüzében felkapta a körömkefét, kicsit bevizezte, belenyomta a durva sörtéket a pipereszappanba, és vadul húzogatni kezdte a mellkasán csücsülő, átszúrt rúzsnyomon. Ebből mi lesz, gondolta a körömkefe, ahogy a folt, mint modernkori vírus, azonnal terjedni kezdett. A művelet végére kicsit halványabban, de ahhoz mérten indokolatlanul nagyobb kiterjedésben fedte be, a kishölgy selyemblúzát.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – adott hangot kishölgy az érzéseinek, mikor szembesült a végeredménnyel. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – tette hozzá. Ennek fele sem tréfa, gondolta. Lássuk csak. Már úton kéne lennem. Ez az! Kétségbe esek! Nem.. az már megvolt. Próbáltam elfedni, eltűntetni... Hjaj, mit tegyek, MIT TEGYEK?!... Kabát! Nem, ahhoz meleg van. Kardigán! Neem.. De a boleró, az jó lesz! Igen!

A boleró egyidős volt az aranyhallal, még férjétől kapta őket. Akkor majdnem elpityeredett, megijedt a felelősségtől, és nem tetszett neki a ruhadarab sem, és úgy vélte, egyiknek sem veszi hasznát, de most ez utóbbinak nagyon elkezdett örülni. Jobb később, mint soha. A vékonyszálú, barna kis boleró gyorsan felkerült, és valóban, tökéletesen elfedte a foltot. Pont úgy, pont ott, ahogy és ahol azt kellett.

- Nagyszerű! Pompás! – repdesett boldogan a szekrényajtó tükrében a kishölgy. Tett néhány tánclépést jobbra, balra, megcsavarta finom kis nyakát, s közben büszkén nézte magát hátulról, majd oldalról. Ez utóbbit csak mértékkel, mert valahol azt olvasta, oldalról inkább a kövér nők szokták nézni magukat. A cipőcske szorításáról most tudomást sem véve, dúdolva twist-telt is egy kicsit. Remek. Indulás! Arcán még mindig édes-széles mosollyal felemelte karjait, hogy megigazítson egy táncban elszabadult barackszín hajtincset. De minő szörnyület! Minő borzalom! Apró kis hónaljain, aljas mód förtelmes foltok vertek tanyát az utóbbi percekben, a sötét, randa izzadság rámeredt a kishölgyre, a kis hölgy vállait, és saját távol-keleti eredetét takargató boleró pedig jobb híján, szégyenteljesen szétgombolódott. Lebuktam – gondolta.

– Olcsó, nyamvadt, piaci vacak! Hjaj, most mit tegyek?! – A képmutató ruhadarab a sarokban landolt, onnan nézte, ahogy a kishölgy összetörve, zokogva rogy a kanapéra. Mostanra már a kis fehér selyemblúz is elkenődött, akárcsak elején a rúzsfolt. – Pfuj. Ez a legborzalmasabb estém, amit valaha is megéltem! Gyűlölöm az egészet, nem megyek sehova! Jól lezuhanyzom, lefekszem és meghalok. Aztán majd sajnálhattok! – A kankalin mindent hallott. Ránézett az aranyhalra. Az aranyhal átúszott a másik sarokba, onnan lesett laposakat a boleróra. A hazug, nedves, kellemetlen szagú barna kupac meg pont annak érezte magát, aminek kinézett.
Ekkor csörrent meg a telefon.

- Szépségem, hát mi történt? Fél órája várlak, aggódtam érted! – Hjaj, elegem van, minden olyan szépen indult, de a rúzsom összekente a ruhámat, és minden összeesküdött ellenem és egy órája még csinos, szép kishölgy voltam, most meg egy izzadt, randa, kócos szörnyeteg vagyok, fáj a lábam és meg akarok halni! - Édes, drága, durcás kis madaram, kérlek, nyugodj meg. Nekem akkor is tetszenél, ha egy krumpliszsákban jönnél. Nekem te vagy az egyetlen, az igazi. Megtennéd, hogy boldoggá teszel, hogy átöltözöl és eljössz? Szükségem van rád. – Oh. (Hüpp.) Hát jó. Megpróbálom. – Köszönöm, gyere, én nagyon várlak. És még valami. Locsold meg, kérlek a kankalint, és etesd meg az aranyhalat, mielőtt elindulsz. Rendben?

A kishölgy lerúgta szoros cipőcskéjét, meglocsolta a kankalint, megetette az aranyhalat, megtörölgette a hóna alját, felvette kényelmes, világos-barackszín nyári ruhácskáját, megigazította a haját, bepúderezte az orrát, és fújt magára még egy kis parfümöt. Kész volt. Az előszobában belelépett a lapos sarkú, fehér bőrszandáljába, majd eszébe jutott valami. Még sietve visszalépett a fürdőszobába, kezébe vette barackszín rúzsát, odahajolt a tükörhöz és csücsörített egyet a szépen ívelt, kicsi szájával.

Amikor Piroska ette meg a farkast

c
Két bejárat, tíz emelet, 109 szomszéd – nekem ez a ház az otthonom.
A zöldövezeti panelház, az én kis falum, itt nem telik el úgy nap, hogy ne történne valami. Mégis, a folytonos változás és nyüzsgés ellenére is minden valahogy állandó, ismerős és biztonságos. A fémkapu nyikorgása, a jobb napokat látott lábtörlő szőnyeg, lépcsőfordulókban álló anyósnyelvek árnyéka, és az emeletek folyosóját borító élénkpiros PVC, hosszú évek óta statisztál minden érkezésemhez és távozásomhoz.

Malvin néni a hatodikról megbízhatóan csenget rám hétfő esténként, hogy áthozza múlt heti kiolvasott újságjait. „Ne költsön rá aranyom, nekem a lányom hozza, ingyé’ van!” A szinte teljesen süket Emma néni folyosós beszélgetései, elengedhetetlen háttere a hétvégi közös ebédeknek, Kun bácsi ajándék mackósajtjai nélkül meg már nem is tudnám elképzelni a reggeli uzsonnacsomagolást. Hála az alattam lakó, kamasz Mészáros gyereknek naprakész vagyok, ismerem a heavy metal és a hard core minden fontosabb fiatal képviselőjének munkásságát, és itt kell megemlítenem Csokit, a szembe szomszéd fekete tacskóját is, aki az eltelt évek alatt a világ legmegbízhatóbb ébresztőjének bizonyult számomra. A folyosó felől a lakásomba beszűrődő léptek, csoszogások, ajtónyikorgások hangja, a falakon átszűrődő fürdővizek és öblítők zubogása, a szemétledobó távoli és rapszodikus morajlása együttesen biztosítanak róla: kis falum él, virul és működik.

Nálunk mindig van min bosszankodni, és mindig van minek örülni. Legutóbb a felvonók okán tölthetett el minket derű, béke, és megelégedés. A duplaliftes ház lakóinak régi szégyenfoltja volt a két kiszolgált, kopottas utasfülke, melynek kéretlen is orrba szoruló szúrós illatára még percekig emlékezett az ember, miután kiszállt. A közösség felvonóktól való vizuális és nazális rettegésének nemrég egy szerelőbrigád vetett véget, és az erre elkülönített felújítási alapból csodás, új élménnyé varázsolták számunkra az emeletek közötti utazást. Derűnk, békénk, és megelégedésünk közepette, a tükörfényes alumínium ajtóknak, a futurisztikus fényben játszó nyomógomboknak, és a fekete alapon piros digitális számkijelzőnek köszönhetően úgy érzetük: liftjeink nem is egy újabb emeletre, hanem egyenesen a jövőbe repítik el az utasokat. A csendes és gyors teremtmények megbízhatóan fuvaroztak, miközben szemem csak úgy falta benne a részleteket. Akaratlan is kihallgatva Emma néni hétvégi traccspartijait, tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül, mindenki dicsérte a változást. Az egyetlen, akinek e változás némi árnyékot vetett a hangulatára, az Piroska volt.

A fiatal takarítónőnek péntekenként mindenkihez van egy jó szava. Gyorsan és jól dolgozik, nem is értettem, sokan miért őt okolják, ha a földszintet már szombaton elborítja a szórólap, vagy ha a ledobókban hétfőre térdig járunk a krumpli héjban. Ő az egyetlen, aki valóban takarítja a házat, nekünk csak vigyázni kellene a rendet és tisztaságot utána. Pneumatikus büszkeségeink megjelenése után többször beszélgettem Piroskával, és bár nem panaszkodott, nyilvánvalóan hatalmas többletmunkát raktunk vállára a magunk közt csak „falutaxinak” becézet, új liftek megjelenésével. Mivel a belső felületeken minden érintés nyomot hagy, Piroskának a pénteki takarítást egy órával korábban kellett kezdenie, hogy eltüntethesse a kutyafarkak csóválgatásainak, a kabátokról rátapadt foltoknak, és az ujjlenyomatok maszatjainak hatalmas, és széles spektrumát.

Nagyjából egy hónap telt el, amikor megtörtént az első eset. Nekünk, „falubélieknek” addigra már természetessé vált a kényeztető luxus, az együtt utazók összezártságtól kényszerű beszélgetései is új lendületet kaptak a csillogó zárt térben. Hazaérve, két másik szomszédommal együtt épp egy ilyen beszélgetéshez készülődve húztuk összébb magunkat, mikor ránk csukódott az ajtó, és mi szó szerint szembenéznünk az eddig nem tapasztalt szörnyűséggel: valaki ráköpött a liftajtóra. A leírására most nem térek ki részletesen, de az illető nagyvonalúan és bőséggel helyezte közszemlére folyékony állagú belső feleslegeit. Undorító. A látvány mindannyiunkat sokkolt. Ezt követően egyre sűrűbben jelentek meg hasonló remekművek a lift ajtaján, és nem egyszer a tetejére is jutott az áldásból. Csak találgathattunk, ki művelheti mindezt, hiszen a felújítás során belső kamerára nem gondoltunk. A köztünk élő gonosz, a magányos és neveletlen lakótárs tevékenységének úgy tűnt, többet senki és semmi nem szabhat gátat. Az eleinte örömöt és megelégedést okozó házon belüli utazás érzését gyorsan felváltotta az undorral telt kíváncsiság, ahányszor csak hazatérve rám zárult a kéttagú automata kabinajtó. Piroska nem panaszkodott. Rendületlen munkájának eredményeképp mindig eltűntek a nyomok, de alig telt el egy nap, rögtön újabbak érkeztek. Nem igazán láttam a problémából a kiutat, és Malvin néni sem tudott mást, mint biztosított, hogyha egyszer kiderül ki a felelős, „kitépi a gazember nyelvét!”. Mindenki tanácstalan volt. Nem úgy a mi Piroskánk. Rutinos takarítónőként, Ő valószínű jobban elmélyedhetett a megoldás keresésében, mert egy napon felkerült a vidám, megváltó narancsszín papiros mindkét tetthelyre:

„Örömmel értesítem Önöket, hogy a „Tudsz köpködni a liftben?” pályázatra, – a nehéz pályázati feltételek ellenére is – rendszeresen érkeznek pályaművek. Emlékeztetőül, a szigorú pályázati feltételek:
* Gyávaság
* Önbizalom hiány
* Önértékelési zavarok
* Belső igénytelenség
* Mások munkája iránti abszolút tiszteletlenség
* Kiemelkedően alacsony intelligencia hányados
A beérkezett pályaműveket rendszeresen megtekinthetik a lift ajtaján, esetenként a plafonon. Mivel a lelkesedés nagy, itt hívom fel rá a figyelmet: A beküldött pályaműveket nem áll módomban megőrizni, illetve győztest hirdetni csak névvel beérkező pályaművek esetén tudok!
A Pályázóknak ez úton is szívből gratulálok.
A Takarító”

Akkor már hetek óta nem nevettem a liftben, de a tükröződő ajtóban most láttam, ahogy arcom önkéntelen is mosolyra derül. Piroska többet ésszel, mint erővel hozzáállása nyilvánvaló humorral talált telibe. A kiírás két napig volt a liftekben. Azután valaki letépte. De nem is baj. Mert a „falutaxiban” azóta sem láttunk olyan foltokat.

Hát így történt, hogy a Piroska megette a farkast…

c