Eszter szép volt, fiatal és szőke.
Kereste az igazit, de még jobban azt a szőlőzsírt, amit a Müllerben sikerült múlt szerdán megcsípnie egy gigantikus leárazáson.
Táskája gonoszságtól fényes mélye nem adta ingyen a cserepes ajkaknak szánt jótékony megváltást; jó ideje forgattatta már a lánnyal a benne valókat. Szótár, koton, zsepi, kulcsok, néhány névjegy, amit soha nem fog felhívni, kézkrém, higikendő minták járták vég nélküli nászukat Eszterünk kecsesen kavaró vékony ujjacskái körül, miközben tökéletesen sminkelt álmos tekintete a Sopron-Westbahnhof ingázó túlzottan is ismerős részleteit kutatta valami vizuális koffein után. Az ülések közt megbúvó selyemfüles kartonpapír táskák ismeretlenül is ismerős titkai, az idegenek zenéit illendőn dobhártya-vékonyra reszelő fülesek eklektikus cincogása és a hasonló sorsú eszterek kabátjaiból a puha karfára ragadt színes szövetbolyhok csendes ragaszkodása, mind, mint valami unalomig ismerős szerető karja ölelte körbe a lány ilyentájt lobbanó mohó vágyát. Százszor is megtette már, de száz-egyszerre is ugyan olyan kitartóan küzdött, hogy markában érezhesse a soproni gyökerektől repedező Joker-vigyort egy felsőbb köröknek szánt húsos bécsi mosolyra rántó filléres balzsamot.
A táskának látszó apróságokra specializálódott Bélpokol Wulkaprodersdorfnál feladta; Eszter száz-egyszerre is nyert és két hirtelen fékezés között gyakorlottan körbekente szőlőzsírral a semmi jónak az addig ellent nem állt, formás ajkait.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ínyenceknek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ínyenceknek. Összes bejegyzés megjelenítése
Szkeccselek
- AnyósMentők, tessék.
– Halló, az anyósom! Eltűnt!
– Juj, most meglepett. Neve?
– Dúlt Alajos..
– (Gyertek srácok, megint egy marha, figyu!) Khm, na, akkor kérem hívja az ApósMentőket, viszhall. (hihi)
– Neem, azt hittem.. mindegy.. Steinzinger Matild.
– Na ugye kérem, megvan az a név. Rendben. Különös ismertetőjegy.. a testén?
– Az egyik herém… Jaa, már értem! Honnan tudjam, még soha nem láttam a testét!
- Arcán? Nyakáán?
– Nincs. Azaz..
- (Te, ez lesz az a nyomorult!)
- ..szóval a halántékánál.. egy hbgly.
– Hoogy kérem?
– Egy hóbagoly. Ránőtt. De kicsi!! Alig látszik.
– Áhhhá. Uram, örömmel közlöm: megvan az anyósa.
- Hogyan?? Az lehetetlen! Egy vagyont fizettem azoknak, hogy kinyír..(jaj!)
– Pedig megvan. A folyóparton találtuk, zavart volt és (hihi) anyaszült meztelen.
- Mi? Lemeztelenítették?
– Nézze. Azt nem tudom, volt e nála előzőleg lemez, de hogy a gusztusosság határait feszengetőn pucér volt, az tény (VÖHAHA)
– Biztos ő az??
– Hát.. éppenséggel ellenőrizhetem. Milyen állatot is mondott? (Szerencsétlen csomag..)
– Hóbagoly!
– Aha.. Nem. Igaza van. Ennek egy szelindek van a halántékán.
– Valóban? Uh..
– Nem, maga vadbarom! Vicceltem! Egy cseszett nagy hóbagoly van rajta és folyamatosan egeret zabál, az anyósa meg közben a telefonkönyvet böngészi, hátha végre beugrik a saját neve..
– Ohh.
– Megsúgom: már az r-nél jár..
– Nekem végem, mit tegyek?!
– Ez már az Ön baja. Taradadaadaam…
- Könyörgöm, segítsen! Magának van anyósa?
– Én ügyesebb voltam. (VÖHÖHAHA!)
– Mi lesz most velem?!
– Hát, maga legalább megpróbálta. A legtöbbnek nincs hozzá mersze. De lássa, kivel van dolga, kapcsolom magának.. ŐKET.
– ŐKET?
– Ja. Ajánlom, EZT már ne csessze el!
– Igen, igen.. köszönöm…halló!
– Halló, itt a VEJ VÉDELMI Osztály, Második Esély. Neve?
- Steinzinger Matild.
– Hölgyem, Ön sajnos nem jogosult beszélgetésre, köszönjük hívását.
– Neeeeeeeeeeeeeeee!...........
Készült a Az MR1-Kossuth Rádió „Szkeccsíró” pályázatára - 2010.04.
Szkeccselek
- Jó napot, leülhetek?
– Persze, parancsoljon.
– Ne vegye zokon, de szokott azon gondolkodni, hogy az emberek mikor Ön után szólnak, hogy "Vigyázzon, nyitva van a táskája!", talán nem azért teszik, mert jók, hanem mert roppant dühíti őket, hogy nekik maguknak nincs elég merszük kilopni a pénztárcáját?
– Aha, tehát Ön szokott ezen gondolkodni?
– Na ná! Mint ahogy azon is, hogy ha a serdülő nyelvhalnak van nyelve, akkor az anyanyelvhalnak vajon anyanyelve van?
– Ön szerint az van neki?
– Szerintem?? Maga viccel? Mikor más szalmaszálat rágcsálva boldogan méláz fel a nyár esti égboltra, én egyre csak fúródom a tekintetem, fúrom bele a végtelen fagyos kozmikus űrbe, és a görbülő tér misztériuma révén végül a saját hátamba bámulok! Érti?! Akkor látom ezt, amikor a hátam közepét! Maga szerint egy ilyen embernek van rá érkezése, hogy megtalálja az anyanyelvhalak nyelvére a precíz kifejezést?!
– Tehát nincs?
– Ez elképesztő! Maga normális?! Persze, hogy nincs!
– Értem kérem, de nem ülne vissza?
– Ahogy mondja! És én már azt sem értem mire vonatkoztatható, mikor azt mondják nekem: „ez olyan meleg, hogy kézzel vasal.” Kézzel vasal! Tessék, érintsen meg na, úgy, tapogasson át alaposan… Hát lázas vagyok én?! Vagy úgy festek, mint valami házimunkát fetisizáló szuperhős?! Hát mi történik ebben a világban? Egyáltalán, hol vagyok és milyen alak maga, hogy csak kérdezni tud?!
– Meglepné, ha azt mondanám: Ön kórházban van, súlyosan skizofrén, és én vagyok a pszichiátere?
– Áh… Üdvözlöm. Mondja, leülhetek?
Készült a Az MR1-Kossuth Rádió „Szkeccsíró” pályázatára - 2010.04.
Én így reklámoznék...
egy kismama-fehérneműket gyártó cég helyében az ajándék pólókon
Elöl:
Azért nagyok a melleim..
Hátul:
..mert szoptatok!
(alatta diszkrét céglogó)
(alatta diszkrét céglogó)
még fiók fióka (könyv az asztal fészkében)
I.
„Hallom, ahogy csontjaimtól recsegve elválik csontja, tébolyult hörgése közben nyelve torkom csiklandozza… Körmöm alá szorult körme görcsösen rándul előre!… ..közös izmaink feszülnek egymásnak ellenszegülnek… Szökni próbál. Megveszve kutat kiutat belőlem.”
Mind eddig nem fogalmazódott meg bennem a kívánalom, hogy leírjam, összegezzem, amolyan beismerő vallomás félét tegyek az utóbbi néhány év alatt teljesen eltorzult személyiségem okán. Nem éreztem szükségét könnyíteni a lelkemen, mivel úgy éreztem, teljesen tudatában voltam másságomnak. Abszurdnak tűnhet, de józanabb énem gyámsága alá vonva betegségem, valahogy mindig kezelni tudtam azt. Persze nálam is, mint minden, a maga gyarlóságában önmagával küzdő embernél, akadtak nehéz periódusok, de egész a közelmúltig bátran ki mertem jelenteni; boldog, kiegyensúlyozott, és erre nagyon büszke elmebeteg vagyok.
Orvoshoz, szakemberhez sohasem fordultam zavarommal mivel sem munkámban sem az emberi kapcsolataimban nem hátráltatott. Első, de akár második ránézésre is olyan átlagos életet élő, akár jóképűnek is mondható harmincas férfi benyomását kelltettem, aki szereti magát és az életét. Én tudtam, hogy beteg vagyok, de a helyett, hogy szabadultam volna tőle, még élveztem is. Megkülönböztetett, kivételes érzéssel töltött el, hogy rögeszméim, paranoiáim, kegyelmet nem ismerő komplexusaim dögszagát egyedi humorral fűszerezett nyitottságommal dezodorálva rendre a társaság középpontjába kerültem. Romlottságom egyáltalán nem zavart, néha megrészegülve bátorságomtól, veszélyesen túlvállalva játszogattam kisded játékaim, pompásan elszórakoztatva ezzel mind magam, mind a környezetemet. Sosem bántottam volna őket.
A szimbiózis köztem és betegségem között pontosan két hete megszűnt. Az egyensúly megborult, a betegség győzött, s én behódoltam. Átvette felettem a hatalmat az eddig csendben és titokban munkálkodó pokoli akarat, testet öltött bennem bőröm hámrétege és az irha között. Jéghideg, alig érzékelhető borzongás kísérte végig fájdalmas belém születését...most is itt van, ebben a pillanatban…követve ujjaim s kézfejem minden mozdulatát, ahogy e sorokat írom. Gonosz szellem, satnya démonom. Nem hittem, mégis legyőzött. Mást most már nem is tehetek, mint okolhatom magam önteltségemért, hogy teret s időt engedve kifejlődéséhez végül körbezárhatott, magába csomagolhatta egészséges lelkem utolsó morzsáit is… s hogy vértelen szárnyaival lesöpörhette személyiségem megkopott asztaláról az ép elmém, számára csak szemét maradékait.
Zokoghatnék elbukott gyámságom hantjára borulva, de értelme nem lenne, nincs aki sajnáljon, és szenvedésem is csak magamnak köszönhetem. Fattyam legyőzött, kitépte kezemből a szablyát, és a harc bevégeztetett. Nincs erőm tovább küzdeni, s már értelme sincs. Ültömben rothadva, tehetetlen tűröm, hogy elemésszen, s mindannyiszor, mikor fülemre tapasztott kezeim aláhullnak a felismerés súlyától, apró halott mosoly mozdul zombiként grimaszba az arcomon: nincs, mi elfedje ezt a hangot, mert bensőmből hallom a förtelmes csámcsogást.
Ülök a jellegtelen széken, a durván ácsolt, kezeletlen faasztal előtt, és egyre csak nézem a sokat látott téglaépület emeleti bérlakásának gondosan bezárt bejárati ajtaját. Nézem a keskeny tejüveges kitekintő ablak bal alsó szeglete és a kilincs között egyre burjánzó pókhálót; mintha csak közönyömet modellezné. Nézem, s közben némán, undorral tunkolom az irigységet, mit a testem hihetetlen konok kitartása présel ki belőlem: még érzek! Érzem az éhséget, a szomjúságot, érzem a mellkasomból párolgó testszag bűzét, a leeresztett redőnyökön átbújva a hátamba kapaszkodó apró napfénypöttyök forróságát… mégsem engedhetem el a tollat… az órák napokká híztak miközben a tollhegy görcstől feszített tétlen várakozással szorult a papír bal felső sarkára. Ez eddig képtelen voltam megtörni testem és szellemem bénaságát. Bensőmben folyamatosan vetítettem az utóbbi hónapokból, évekből véletlenszerűen kiragadott eseményeket… Mindent le akartam írni, annyira koncentráltam, hogy a veríték lassan, kiszámítható rendszerességgel kezdett csöpögni homlokomról az olcsó papírlapra. Gyónni akartam, megérteni magam, hogy végre megérthessenek mások is.. Előlépni a fénybe, feloldozást akartam! És talán a megbocsátást magamtól… de csak görnyedtem szánalmasan az akarástól s az üres beleim renyheségét kihasználva lajtorját rántó s agyamig kapaszkodó csikaró fájdalomtól…
Nem tudom, többször el is elalhattam, még végül most megpattant valami a tarkómban. Tisztán éreztem, ahogy friss vér áramlik a fejembe, mintha lazítottak volna a szoros nyakkendőn.. a Démon megkegyelmezett. Talán elaludt. Talán meghalt. Talán csak azért engedett, hogy visszatérve még szorosabban fogjon majd. Nem tudom, nem érdekel, azonnal elkezdtem körmölni a lapokra, és amíg írni enged, nem is tehetem, hogy eleresztem a tollat! E sorok küldetéssel jönnek, kikívánkoznak belőlem, mert mondani valóm, tanácsom, üzenetem van saját magamnak. A belőlem maradt és magam által irányított gondolatokat, ahogy a testemet is, befogja a bestia, leárnyékolja és elnémítja. De e sorok végére érve TUDOM; megfejtem a titkát! Rátalálok arra, amivel véget vethetek az élősködésének! Ha eljutok a végéig. Ha meg nem sikerül befejeznem a történetem? Engem az akkor már nem fog érdekelni.
(Ha szívesen tovább olvasnád, szavazz jobbra lent, az oldalsávban)
Iradék
LEÁNY
……Kedd
"…s lőn vala e könyvben sok vidámság és sok komolyság, s lészen benne ez általam ismert világ folyása…"
Segedelmedre - tsinos betűidet, mint magam, imígyen beróva - számítok, mindazon által. Értelmes ötleteim egy újabb gyöngyszeme ezen írka. Reményeimben fontosnak tartatik vala Számodra.
…Esmeleg éjtszaka borul elmémre, és gondolom, mégpedig a következőket:
Minap egy kedves ismerősöm orcájába megnyílék az Ő szája, smondá, s én hallám szavait.
Legott tudatta, hogy nem tetszék neki modorosságomban ama motívum, mellyel Reád csimpaszkodék, s imígyen megfojtani látszék Téged!…Orcámon - tsakis bévül - elillant az minden béke, s lesújtva éreztem létezésem, mint holmi tinó. A következő pillanatra már egybegyűjtve öszves erőm: kiröhögém (bár eközben gondolám: Ó, miért is születtem meg az én anyámnak méhéből?!). Igazat Te tégy, semminthogy.
Valóban erőlködék és kapaszkodék Tebeléd?? Mindennapi ténykedésednek gátot vetne termetem??…Nyugtatólag - minden esetre - válaszom tettem kérdése végire, miszerint: „Kedves öcsém, gondolatid betegek, imígyen vedd orvosságnak szavaim! A férfi, kit barátodként ismersz: szabad. Azval hál, azval kél, kivel tsak akar. S mint ahogy bennem magvából gyermek, szerelmetes kapcsolatunkból azonképp lett csendes Barátság.” Persze szóltam mondtam mindezt nagy vidámsággal, könnyedén.
De hangulatom azóta potsék. Lesajnálom, hogy eme említett ismerősöm mit vél e dolgokról, de Te! Te fontosságod vitathatatlan ez említett eset elbírálásában..
…...Szerda
(az utólagos szó jogán) Eszemmel fölérem akarásid, melyek szívemnek mindazon által nem kedvesek. Ezeddig leélt életéveid száma, minden vágyad, melyeknek kimerültetései nem bennem találtaték, s az ezektől kívül eső még számolatlan sok tények és bizonosságok a példálózat arra, miszerint a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” fonéma, esetünkben nem látszódék beigazolódni. Lásd, tisztellek ezért - hisz nem ámítod s nem is ámítottad Tenmagad egy szekundumig sem, hogy tán egyszer együvé leszünk, bár áldozattal, lemondással. Tisztellek ezért. De ó! Bár tisztelhetnélek AZÉRT!
Tudom - jól tudom én - ha volnál most itt (szégyenletes és bűnös kívánalmam szerint) szóra most nyílna ajkad, s közbe szólnál eképp: „Foglaljunk most leshelyeinken, mintahogy ezeddig is tétettük, s várjunk túzokainkra. Ki, ki.
……Csütörtök
Tsak tsupán egy kis „záradék” még, meg miegymás:
Íme, ez estve érvén minket fiaddal kedves hajlékodban, vetett ágyadban. Szuszogási hasonlatosak szuszogásidhoz. Gyönyörű…
(Tolladban a tenna mintha nem lenne mégoly telve…?) Joggal vethetnéd föl: miért ragadván magamhoz ez újabb záradékot? Joggal. Tettemnek magyarázatja imígyen fest: (Tolladat, írása rusnyaságáért e helyütt eldobám)
Tehát. Vacilálásomban válaszid e kérdés(ek)re kérném, tekintettel.
1., Viselkedésim irányodba, vajh, indokoltan késztette a közeli múltban aggályoskodásra kedves jó, én ismerősömet (avagy, véle együtt gondolod e jó Magad is, és súlyos nyomasztó terehnek veszed személyemet? Ha így, valamit én elpantserolék, de mit???
2., A lényeget elmondám fentebb az 1. pontban.
Bár szívemből száműzve szívedet, támadt nagy s hirtelen ürességem, a magam rágalmazását, viselkedésim leszólását kuntsorgásnak, nem tűröm senkitől!
De még mielőtt vetkőznék neki az sértegető s bántó torok átharapásinak, válaszoló irományodra számíték, igen tsak.
Soraimat itt végképp befejeződni láthatod, nemdebár.
LEGÉNY
Hát bíz annak már sem idejét, sem helyét nem igen tudom nagy zavarodásomban, hogy én mikoron nyúltam ennekelötte utoljára íly pennához, hogy próbálkozzam eleinkéhez hasonlatos, s mégoly idegen tollakkal ékesülni. De hát, végsoron, hisz mit is veszthetnék, ha hírös nagy értelmemnek csillogását e képpen köszörülém iron s papír segedelmére, hogy az ne éktelenkedjék világ csúfjára üresen.
Na de most már immáron másodszorra ütköze meg e nemes szándék oly csekély méretü de igen nagy horderejü kerékakasztón, miszerint nem bízék az én egyetlen porcikám sem ama nagy szólamban, hogy na most aztán ország-világ ide gyüjjék, mer’ má a Vörös Erik megokolja az ö gyermeke anyjának, hogy bíz mért van azon nagy világégés, miszerint Isten és annak színe elött közös gyermekük jogán ők mindazonátal egybeköttetek mindörökkön, s minden koron (ásó, kapa, nagykaland). Ezért az ö szíve, lelke, s mindenek felett józan s paraszti esze nem állhatná igyekezni eme helyzetet.
Mert bíz hogyan is kápráztasson Tégedet az a madár, reptének szép ívével s énekinek trillájával, ha letakarva a kalitka rejtekében próbálod Te azt megtartani, s föleg, ha amaz nem is énekesmadár, hanem bíz az kék tollú varnyú, vagy holló…ha úgy teczik, ugye!
Mindazonátal az is meglehet, hogy én magam pediglen bort prédikálék és közben csak a vizet vedelém, de hát tedd szívedre kezed, s ki-ki a magáéra vagy épp parterjáéra! Vajon ez jobb-e, vagy az ellenkezöjét cselekedni? Ugye.
Mert bíz az egyszerü ember fiában nyomot hagy, ha egyszer megégetik a kezét. S míg emez kínos sorokat tintával szíved közepibe vésem, nem azért teszem, hogy eltöröljem, s kioltsam véle, hanem éppen, hogy világot gyújtsak odabenn.
Mert
nekem csak egyszer hazudtál,
csak egyszer csalhattál,
s csak egyszer fenyegetőztél törvénnyel, joggal.
Csak egyszer, csak egyszer. Okosnak is kéne lennem de csak félek, hogy van a tarsolyodban még egynehány oly dolog, mellyel mindig csak egyszer de fájdalmasan törhetnél derékba…és engemet aggodalommal tölt ez el, ha irányodba gondolék.
És még valami. Az, hogy gyermekemet megszüléd nélkülem, a fejem fölött döntve - és most gondolkozz! Mert Te akkor is megtetted volna ezt ha én rögtön nemet mondok is az nem jelentené, hogy örökre veled, csak, hogy örökre melletted. Butaság az, mi fejedben kereng: nem felelőst keresek és nem a gondot - mint holmi rongylabdát - vélem passzolgatni. Itt már helye sem egyiknek, sem másiknak. Szavaim lámpásként, hiszem világítják mondandóm: jobb nekünk messzirő egymás mellett, mint együtt egymás nyakának.
LEÁNY
……Szombat
(…s miközben én végezém kisdolgaim, fiad, melyet én „fejed fölé szülék” ennek előtte majd tíz hónapja, leborítá polcodnak mindenik tartalmát - a kutakodás gyanujába taszajtva ezzel az már előtted eddig is hírös becsületim. S bár képzelhető részedrül most nagy por és altáj rugdosódás felibém - mer’ hogy olvasám a Te annak előtte nem hozzám s nem nékem rótt soraid - vállalám aztat. De itt mégis megjegyzém: kényesen vigyáztam bötűid nem lesni, miközben pakolám azokat általam vélt helyükre. S lészen levelem kezdete tulajdonképpen emitt:)
Ó. Félreértve látom újfenn soraim, mintmár annak előtte sokszor…
1., Ásót, kapát s miegymást forgatni, emlegetni Tevéled kapcsolatban, számomra emlegetni s nékem forgatni tsak majd porhüvelyednek - hiszem úgy egyszáz esztendő múltán - földbe tételekor lesz kívánatos.
2., Az, ki e világon beszéli e páratlan mi nyelvünket, nem vak a két szemire s nem siket no, és tán még ösmeri is személyünket..nos, eme személy a megmondhatója kaptsolatunk rusnya voltának, s jövője nemlétét bízvást kijelentheti. Mi engemet illet, „mögtartani” Tégedet akar a franc! Nem vagy enyém s nem is voltál az soha sem nem! S bár ajkaid közt egy s némely esetben kiszűrted mondatid, hogy „akkor mikor még nagyon szerettelek”…hinni ezt nem tudtam. Mert a múltba visszabeszélni oly könnyű, de a mi múltunk a zaftos belemagyarázatoktól már így is erősen dagadozék. Abban rend már nem lészen többé ez ég alatt. (A kéktollú varnyú teccik, elmondám.)
3., Hogy kezeid égetésekor fontos valék Neked nem tudám. Most is - mint már ezt annyiszor - tsak így hozhatom a magam mentségire nyilvánosságra. S hogy törvénnyel s joggal élni akartam, volt mind azért, mert bár Veled akartam: mégsem tudtam.
4., A nékem írt sorok közé bebúva látom magam a Te szemeddel ilyensformán:
Bosszúszomjas, alattomos léha asszonynép mely rendre kettétöri a tsinos és egyenesjárású szép magyar leventét. Körmeit reszelvén egyre tsak jár fejiben a
zavaros lé, s igyekszik a legény arcára ülve annak szép szemit más lyányok farának nézésitől így megvonni. Tehát olvasim ezt a Te soraid között. De vagyok, s óh! Látom így magam magamat:
Sápatag orcájú fiatal némber, ki nagy rettegésiben egyre attól fél, hogy lelkit végképp az Ördög viszi majd el! Mert egyre több benne a helyrehozhatatlan kár, mit Kend okoz, tsak úgy, jáccásiból. Közönye engedi ezt, nem emlékezvén, hogy előző életében talán Szerelem volt a böcsületes neve, e mostanra már tsak szánalmas hajléktalannak teccőnek.
No, de amég így rongálódik énbennem tsak azt felejti, hogy mert a Nagyságos úrnak már nem telik kénye s kedve benne s szükség se viszi már a megtartására, gondolhatna másra. S régi csillogásiból hagyhatna a jövendőbeni, párban tán a lyányhoz jobban hozzáillő férfiszemély részire is…
5., Érzem, tsak tsiklandozni sikerül rovátkolásommal arcod, s nem elméd éri a fekete tenna. De merthogy - vélem - Néked is fóbiád ragaszkodásom, ím egy egyszerű elbeszélés magamról:
Nem vagyok érzéketlen irányodban. Sőt! De lényemet és önbecsületemet ember lábbal még így nem tiporta. Ha mész máshoz vagy máshuvá, vissza én nem foglak. Keresztbe Néked én nem teszek. Mégis érzem minden szekundumban, zavar a voltom. Emlékeztetlek?…Számodra az lenne kedves, ha példának okáért, csak úgy, hirtestelen gyorsan testemnek milliárd molekulája porként ülne fel a mennyboltra, oda, ahol a mindig falni kész hatalmas Fiastyúk búzaszemnek nézve azt, felcsipegetne. Sírom sem maradna itt, e népes nagy korongon, mi emlékeztethetne arra, hogy valaha is léteztem…mert ugye ez a baj? A létezésem.
Remény arra, hogy távol és messze egymástól, de egymás mellett?.. „Butaság az, ami a fejedben kereng! ”
Epilóg
Íródott levelem a patás ördög poklának 77. bugyrába, sréhen a harmadik kondér megett. Reménytelve várom válaszod lentebbre.
(Nem igaz Malackám, imádlak szeretlek, imádj és szeress te is!! Igen tudom, hogy a Gizivel a Julival a Zsófival a Szamantával, mindegy! Gyere te kis kócos! // Nos tehát. Amennyiben tárgyilagos szeretnék lenni, meg kell, hogy állapítsam: kezdek idegileg tönkremenni…)
Snitt (10 év múlva)
- Szia Erik! Ezt nem is hiszem…hogy vagy?! Úgy örülök! De tényleg!
- Khm…Szióka…
- Mi van Veled?...Az utóbbi néhány évben alig hallottam Rólad! Mesélj!
- Áh, semmi különös… Marci végzett már a YALE-n?
- Igen. Hát nem csodálatos? 11 évesen…Képzeld, most egy angol génsebész-csoportban dolgozik. Jelölték Nobel-díjra is az „Intelligencia, mint öröklött tulajdonság” című disszertációjáért…Tegnap este volt a tévében vele egy interjú, nem láttad?
- Á, tudod elváltam tavaly, és az asszony elvitte a tv-t is…
- Sajnálom…
- Köszi…Khm…Szóval génkutató lett a fiam…
- …Úgy néz ki. A 10. születésnapján Ő adott nekem ajándékot! Hát nem édes? Átadott egy hitelesített igazolást, miszerint minden szellemi adottságát anyai ágon örökölte…
- Uhh…ez…ez igaz?…
- Igen… de a záradékban az állt, hogy nyáron felpofozta a barátnőjét mert nem édesített tölcsérbe hozott neki a fagylaltot. Szóval azért Belőled is van benne…
- Aha…azért büszke vagyok rá.
- Hát igen…öö…hát, egyébként hová?
- Megyek a közraktár utcai ingyen étkezdébe.
- Így megkopasztott az exnejed?
- Csúnya per volt…és Ő nyert…a ribanc!..
- Ne haragudj, de hogy is hívták?
- (Lujza, Gabi, Virág, Dia, Móni, - pfuj, tudom, hogy undorító - Judit, Edit, Andi... - de majd akkor ne felejtsd el aláhúzni!)
- Persze, persze. Emlékszem…
- És ti? Hogy vagytok a Bandival?
- Ó, köszönöm. Tavaly nyáron Ő lett Mr. Universum! Biztos láttad a fotóját, minden újság címlapján ott volt akkoriban!
- Nem, sajnos éppen börtönben voltam…
- ???
- Megerőszakoltam egy kis szőrös fogatlan állatot a pilisben…A nejem már évek óta…hát…El tudod képzelni…nehéz ez erről beszélni...
- Aha…éértem…khm…érdekes.
- És te?
- ..öö…Tessék?
- Te hová mész?
- Csak ide a kocsihoz.
- Te és az autó? Mióta vezetsz?
- Bandi vette nekem…az első nemzetközi Body Billdig versenye után, látod ott? Az a kétajtós piros Turbó GXLS 6.8-as HyperLotus. Ha már ilyen autót kaptam letettem a jogsit is. Elsőre ment, nem volt semmi gond…khm…igen…hát, és te hová?
- Már mondtam.
- Igaz…de gyere! Meghívlak. Iszunk valahol egy üveg pezsgőt!
- Köszi, de nem lehet. Hétre vissza kell mennem a szállóra, különben agyonüt a nevelőtisztem. Tudod csak feltételesen engedtek ki…Szegény öreg mókus…legalább nőstény lett volna…
- Na jó…akkor én megyek…Ne vigyelek el mégis valameddig?
- Áh…nem, köszi. Tudod, a szagom…Kínos.
- Persze. Azért örülök, hogy láttalak… Adsz egy puszit?
- Nagyon… szívesen…
(CUPP )
VÉGE ?
Képelemzés
c
A Vád – A Vádlott – A Vádló
Kadna Attila festőművész fiktív olajfestmény sorozatának képelemzése
(A 3 vászon mérete, egyenként 150cm x 250cm)
A Vád – A Vádlott – A Vádló
Kadna Attila festőművész fiktív olajfestmény sorozatának képelemzése
(A 3 vászon mérete, egyenként 150cm x 250cm)
Az elemzésre került képek nonfiguratív, triászi egységbe vert szimbolizmusa, visszautal az idők kezdetétől velünk, bennünk élő ellentétre.
Az alkotásokban egyértelműen érezhető jelenléttel uralkodik a Yin és a Yang, az élet és halál, a fény és sötétség, a pozitív és negatív erők egymásra hatásának, szimbiózisának jelképe. A fekete-fehér kontraszt, akár a jégkorszak eonjaiban rögöket görgető gleccserek ropogása, ugyanakkor szinte már plasztikusan tapintható az olaj és fémfényes, futurisztikus jövő is: a gépek világa. Az élet örök kettősségét, a közönségesség határát súrolva felcsattanó vörös szín üzenete teszi érthetővé, hisz vele teljesedik ki, a festményekben megismert kétpólusú világunk a szenvedély, a vér, a lüktető nyers hús - az Emberi Lét misztériumával.
E három elgondolkodtató kép izgalmának átéléséhez, elég egy pillanat. A Mester megfeszített vásznain frigyre lépő olajfestékek látványa óhatatlan perzseli fel, még mezsgyéjét is, a józan gondolkodásról eleddig tanultaknak. Az eddig lépten-nyomon magával, és a környezetével küzdő autonóm szemlélő máris öntudatlan, de megkönnyebbülten, hárítva mutathat a képek triumvirátusában felismert saját démonjaira: „Íme a bűnösök! Hol hát, ki képes, e tébolylepte sárgolyón tárgyilagosan dönteni, s ki az, ki a küzdelmek sarjadzta fájdalom hibás dekrétumaiért felelősségre vonhat itt bárkit?”
Az alkotások előtt végighaladva, szinte mellbe vág, hogy a durva ecsetkezeléssel felhordott tricolor színek kezdeti, szuverén drasztikuma, miként hajlik át kompromisszummal telt, csendes összemosódásba. Ez a jól érezhető folyamat adja végül a három gigászi performance közös konklúzióját, hogy biztos kézzel irányítsa a festmények fókuszát, az átlagember komfortzónáján túlra.
A szürke és rózsaszín skála fokozatos, képről-képre való belopása az alkotásokba jól mutatja, ahogy a kezdetben határozott, lendületes és magabiztos művész, hogyan jut el a magába vetett hit, a saját életével kapcsolatos döntések, és cselekedetek okozta élethelyzetek megítélését illető tökéletes, és abszolút elbizonytalanodásig.
Kadnarkozis
c
„A menekülő Mellek és a fényben járó Segg”
Festmények, kisplasztikák – összeszeretkezett tapasztalások materializálódása
„A szexualitás olyan ösvény, melyet minden embernek szükségszerűen magának kell kitaposni.
Ahány élet, annyi ösvény.
Egyedül felfedezendő, magányos út benső energiavilágunkban, követők nélkül.
Épp ezért felejthetetlen, mikor a megérett ember - csodálva önnön testében rejlő képességeit - először rácsodálkozik:
Az ösvények, néha egyetlen pillanatra ugyan, de összetalálkoznak!
A kereszteződésekben, vékony rétegben, nedves, sóhaj borította kövek közt, a katarzistól súlyos levegővel telt tüdővel, s ruhátlan, feszültségtől fosztott testtel a belső robbanások extatikus kakofóniájától kísérve, már-már süketen kapaszkodunk ezekbe a pillanatokba, melyek kegyetlen intenzitásukkal kompenzálják, a következő kereszteződésig eltelő roppant időt.
Üvöltő kéjükben intimebbek bármely magányos pillanatnál.
A szexualitás őrjöngve gyűri a mellet, fájdalomig éles vággyal falja a bőrt, magát elemésztve temetkezik a másik hajlataiba.
Kétségbeesetten bandukolunk..
s közben magunk sem értjük, hogyan vagyunk képesek ennyi vággyal belénk születve normálisak maradni.”
Festmények, kisplasztikák – összeszeretkezett tapasztalások materializálódása
„A szexualitás olyan ösvény, melyet minden embernek szükségszerűen magának kell kitaposni.
Ahány élet, annyi ösvény.
Egyedül felfedezendő, magányos út benső energiavilágunkban, követők nélkül.
Épp ezért felejthetetlen, mikor a megérett ember - csodálva önnön testében rejlő képességeit - először rácsodálkozik:
Az ösvények, néha egyetlen pillanatra ugyan, de összetalálkoznak!
A kereszteződésekben, vékony rétegben, nedves, sóhaj borította kövek közt, a katarzistól súlyos levegővel telt tüdővel, s ruhátlan, feszültségtől fosztott testtel a belső robbanások extatikus kakofóniájától kísérve, már-már süketen kapaszkodunk ezekbe a pillanatokba, melyek kegyetlen intenzitásukkal kompenzálják, a következő kereszteződésig eltelő roppant időt.
Üvöltő kéjükben intimebbek bármely magányos pillanatnál.
A szexualitás őrjöngve gyűri a mellet, fájdalomig éles vággyal falja a bőrt, magát elemésztve temetkezik a másik hajlataiba.
Kétségbeesetten bandukolunk..
s közben magunk sem értjük, hogyan vagyunk képesek ennyi vággyal belénk születve normálisak maradni.”
A titkos imádó
c
„Klórmeszezhetne má’ az anyám..” – potyog ki cél nélkül a férfi szájából mai első négy szava.
Tételezzük fel, hogy a szagoknak színe van. Sűrű sárgászöld ködöt ültetne feltételezésünk e borostás vékony ajkakra, ülepét sárszínű buja felhők halmazával fedné el. Hősünk e feltételezés materializálódásától valószínű meg is botlana, mert nem látná azt a fűcsomót, amin épp most lép át, a gumicsizma szárából nehéz folyamként a lába elé elterülő szilvakék tajtéktól.. a füléből felcsapó halovány szürke pöffenésekről már nem is beszélve.
Persze feltételezhetjük, hogy mivel feltételezésről van szó, ez az egész szag-szín teória, így nem állná meg a helyét és valami sokkal kellemesebb összhatással szembesülnénk.. mondjuk az idei trendi színekkel. Mégis, én inkább gyorsan elvarrom a történetnek ezt a szálát és visszakanyarodok a való világba, annál is inkább, mert hősünk épp most esik pofára egy fűcsomóban…
Némi csekély ugrással a tér-idő folytonos szerkezetében – az időben való ugrás nagyságát tekintve semmi esetre sem férhetett bele kézmosás – asztalnál ülve látjuk viszont hősünket.
Reggelizik. Több kisebb kenyérmorzsa és egy szalonnaszelet egyelőre sikeres kapaszkodót talál napbarnított állán, az álkapcsok által kiváltott jelentős bőr alatti rétegmozgásokkal dacolva. Leszámítva a már szinte erotikusnak mondható erőteljes csámcsogást és egy áldott állapotban lévő döglégy nylonzacskó forma zizegését az asztal felett fellógatott légypapíron - csend van.
S e csendben talán Ön is hallja: történetem legott zajosan követeli főhősünk életrajzi elemeinek alaposabb bemutatását – ezzel segítve Önt empátiája halvány körvonalainak felskiccelésében… Melyre igen nagy szüksége lesz főhősünknek, de inkább nekem, mivel e nemes emberi tulajdonság áldásos jelenléte híján „bazi nagy baromság”-nak titulálva, roppant gyorsan cuppanna össze mesém olvasatlan oldalai fölött a szemeteszsák zárszalagja.
Ezért most kell megtudnia Kedves Olvasó, hogy hősünk bizony még kisfiú volt, mikor édesapja elhunyt.
Korai félárvaságra jutásában egyúttal édesanyja megözvegyülésében fontos szerepet játszott az a mozzanat, mikor ez utóbbi, egy hosszú és fárasztó nap után, véletlenül a gabonasiló ajtajára akasztva hagyta a másnapi munkához gondosan előkészített frissen fent kaszát.
Hősünk élete is itt vált ketté, attól a naptól fogva mosolyát mintha elvágták volna..
Neki magának nem maradt sok emléke az apjáról, talán csak annyi, hogy a amaz a vasárnaponkénti mise után, rendes és megvilágosodott parasztember módjára támasztotta az ivó pultját, és péklapátforma kezeivel babrálta maga elé meredve, a vastag, szalmasárga hajjal bőven megszórt, gondoktól nehéz fejét.
Nehéz gyermekkora nagyban annak tudható be, hogy nem sokkal a temetés után édesanyja, apjának ünneplő öltönyét adta az út menti szalmahajú madárijesztőre, ennek egyenes következménye volt, hogy Hősünk az iskolából hazafele jövet többször elájult, mikor meglátta azt. Hiába kérte, cserélje ki, az anyja hajthatatlan volt. Azt mondta, a falubéli gyerekek az utóbbi tíz évben mindig ellopták a madárijesztőre ráadott rongyokat, de ehhez az öltönyhöz valamiért nem nyúlnak, hisz már fél éve tépi a szél a kukoricásban, és még mindig érintetlen. Na ja, mindenki tudta, hogy az apját tisztességben, öltönyben temették… de öltönyből csak az az egy volt neki. Hm.
Hosszúra nyúlt kamaszévei sem hoztak különösebb változást, talán csak annyit, hogy bár azelőtt sem volt jóképűnek mondható, szőrzete megjelenése tovább rontott a helyzeten.
Húsz éves koráig, ha csak tehette, kémlelte az eget. Nem fért a fejébe, hogy bír el egy gólya egy kifejlett csecsemőt. Kísérletei ennek megértésére rendre kudarcba fulladtak. Egyszer még „műtétileg is eltávolították” a községi kórházban, mikor farpofán lőtte tanyaszomszédja, mert kölcsönvette a bölcsőből újszülött - sorban hatodik – gyermekét. A gyermek édesanyját hiába keressük e mozzanatban, mert e történés közben az a kimerültségtől ájultan hevert egy fél kondér főtt borjúlábbal a konyha kőpadlóján.
Édesanyja a huszadik születésnapján aztán megadta a kegyelemdöfést a hősünk lelkéből már amúgy is szökni kész kisfiúnak: a konyhaasztalra ülve derékig felhajtotta tekintélyes mennyiségű szoknyáit, és a kívánatosnál lényegesen aprólékosabban elmagyarázta rejtett bájainak mibenlétét és működését.
Igaz, ez után hetekig nem evett a konyhában, de a környékbeli gólyák és csecsszopók végre biztonságban tudhatták magukat.
Ekkor tájt került anyai pofonoktól rendszeresen elhomályosuló látó terébe a pékné.
Csinos harmincas nő volt, gazdagon burjánzott testén a másodlagos nemi jelleg. Férje hajnaltól gyúrta a tésztát, dagasztott, szaggatott. A szaggatásba a háta is besegített, így a fess menyecske esténként a házasélet élvezetinek hajszolása helyett leginkább köpölyözésre használatos üvegburákat tisztogatott, vagy az egérfogókról fejtette le az esti termést. Napközben a kenyérboltban dolgozott.
Nos, itt csókolta homlokon hősünket először a múzsa, nem sokkal a huszonhetedik születésnapja előtt. Az anyja járt el bevásárolni minden második hétfőn, de azon a nevezetes hétfőn egyetlen kancájuk ikerszülésénél bábáskodott, és pár perc intenzív matematika korrepetálás, valamint egy közepesen nehéz szövegű eskü letétele után hősünkre bízott némi pénzt, és a magzatvíztől csatakos bevásárlólistát.
Aznap délben a falu kocsmárosán italmérés közben hirtelen átgurult egy boroshordó. Gyors és látványos halála megakadályozta Hősünket, a vásárlást megelőző délelőtti italfogyasztásban, így kisimítgatta tenyerében a szottyos bevásárlólistát, és más programja nem lévén nekiindult beszerezni az azon sorakozó tételeket.
Morogván rótta a kis boltokat; nem fért a fejébe miért nem kaphatott még egy korsót, mikor a boroshordó repedt meg, nem a sörös. Gyorsan el is döntötte magában: ha neki valaha is lesz egy ilyen helyre kiskocsmája, nem fogja megakadályozni még egy ilyen végzetes baleset sem abban, hogy aki inni akar, azt ne szolgálja ki! Egy üzletpolitikában sikeres ember magabiztosságával nyitott be a pékségbe, ahol pillantása, mint similabda a fán: rögtön megakadt a péknén.
Teltek a hetek, és ő nem tudta kiverni fejéből a képet, ahogy a pékné inas kézfejei ráfonódnak a liszteszsákra.. ahogy a pékné bokáján lüktetve düllednek az erek, mikor felemeli azt.. ahogy a pékné fekete hajfonata belecsusszan a mérőedénybe, mikor egy pillanatra nem figyel oda… és ahogy a pékné úgy káromkodik, ahogy még az anyja sem tud…
Fantáziája eddig nem ismert magasságokig repítette éjjelente. Agyában vad viharok dúltak, a Fraud-i szimbolizmustól egy peep-show ragacsos közönségességéig, s a lágyéka által nyújtott újsütetű keménység és örömök által vezérelve még verset is írt a nőhöz:
„ Szerelmem, pékné!
Dobjad el a lapátot, zárjad be a boltot, no!
Szívem lisztes kezedben azt üti, hogy: dob-dob-dob!
Szerelmem vagy pékné! Szemed, mint két éj kék
Vaddisznó, tudom, makk vagyok és széttép!
Dugd föl a seprűt végre a gerendafára,
Dugd el magadat is az ágyamba, nálam!
Nem engedjük anyámnak, hogy begyöjjön dunnát rázni,
Szerelmem, pékné! A pék sem fog taláni!!”
Önnön tehetségén meghatódva többször is elsírta magát abban a két hétben, még e sorokat megírta. Nem tudta magát zavartatni még attól a gondolattól sem, hogy a pékné csinos orcáiban nem éj kék, hanem éjfekete vaddisznók tépik a makkokat. Egyszer próbálta feketével, de úgy valahogy nem állt össze a kép. „Művészi szabadság” – gondolta és merengőn vakargatta fejét.
Honnan ismerhet Hősünk ilyen szókapcsolatokat? Gyerekként, egyszer a mező felé került az öltönyös madárijesztő miatt, és meglátott egy vándorfestőt, aki épp teheneket festett. Mikor mögéje lopakodott, a vásznon csak rózsaszín és vörös csíkokat látott. Megkérdezte a férfit „Mit fest a bácsi?” Az komótosan csócsálva egy réti virág szárát felnézett a kék égre, kinyújtózott, bődült egyet, aztán ránézett először a képre, aztán a tehenekre. Majd hősünkre. És rámosolygott a messziről jött emberek titokzatos mosolyával. „Ez a művészi szabadság, fiam.”
„Azt hittem, tehenet fest a bá’..” A művész ültében balra dőlve, reccsentett egy irgalmatlant és nagyobb ecsetével kent még a képre némi kéket, a könnyebb értelmezhetőség kedvéért.
„Azt… Jut eszembe, mit ólálkodsz te mögöttem?!” – kacsintott kajánul, és jóízűt koppintott hősünk fejére a fapalettával.
„Művészi szabadság…” – köpött hősünk, és a rajta küzdő bolhák hatalmas ovációját előcsalogatón befejezte a merengő vakaródzást.
Gyűjtötte a bátorságot, várta azt a tökéletes alkalmat, amikor az ég kék, a nap melegen süt, a madarak csiripelnek és a pékné valami őrült, vad, és életveszélyes helyzetben segítségért kezd kiabálni! Fantáziált. Hogy akkor ő ott terem, mond valami megnyugtatót – „csituljon, pékné!”, vagy „semmi oka az ordibálásra asszonyom, minden stimme’!”.. még nem döntötte el – és eloltja a lángokat, megfékezi a lovat, vagy hasba rúgja a kanos péket. Ahogy a helyzet megkívánja. Kezet csókol a borzalmaktól elgyengült, de hálatelt keblekkel pihegő nőnek, és közben egy érzékien egyértelmű mimikai ráutalással kísérve a meleg kis tenyérbe bújtatja, az akkorra már szottyosra hajtogatott papírkát: versét. Aztán hátra sem nézve méltóságteljesen elvonul, de csak annyira gyorsan, hogy azért hallja az összeverődött tömegből innen-onnan felbuggyanó, a bátorságát és nemességét magasztaló megjegyzéseket.
Innentől szokott elszabadulni fikcióiban a pokol.
Például: hetykén sétál, de néhány méterrel később hallja, hogy a háta mögött összeverődött tömeg otrombán röhögcsélni kezd, mert a pékné egy fejőszéken állva hangosan felolvassa a verset. Szavalását itt-ott spontán megszakítva maga is vinnyogva kacarászik.
Mindenki bámulja, mutogat. Ő rohanni kezd, és csak rohan és rohan.. cél nélkül.
Aztán van olyan, hogy miközben délcegen elsétál, a pék magához tér, utána settenkedik, és hátba vágja a péklapáttal, amúgy emberesen.
A poklok pokla pedig mindez egyvelege… hogy, miután a péklapát lesújtott, és ő a porban szánalmasan fekve nyöszörög a pék csizmája előtt, meghallja, ahogy a háta mögött otrombán röhög a tömeg, a pékné egy fejőszéken állva űjra, még hangosabban olvassa fel a verset, és szavalását megszakítva (kicsit már unalmas) vinnyogva kacarászik és rámutat. Persze ekkor már mindenki mutogat, csapkodja a térdét, vagy köhécsel a félrenyelt medvecukortól, és ő helyzete reménytelen nyomorúságának teljes súlyától fulladozva úgy dönt, hogy jobb, ha halk pukkanással megszűnik létezni.
Egyszóval sokáig gyűjtögette a bátorságot.
Öt évvel később műve egyetlen és eredeti példánya kicsusszant a budin a farzsebéből, így az enyészeté lett. Hősünk nem tudta, mit is kellene éreznie, mikor észrevette életműve eltűnését. Gyásza rettentő fájdalmát és dühét ugyanis egy furcsa, kellemesen bizsergető érzés udvarolta körül: nincs többé félelem. Most már biztos nem lesz tömeg, péklapát, medvecukor és fejőszékről felolvasás. Nem kell többé rettegnie. És - bár az életben még soha nem látta - nem kell szembesülnie az álom-pékné bal felső négyesével sem, amiben az az odvas nagy álom-luk virít, mikor teli pofával nevet rajta.
De végre teljesen átadhatta magát a feltétel nélküli szerelemnek. Órákig ült a pékséggel szemközti járdán, nézte az üveg mögött tüsténkedő nőt, csodálta mozdulatai finomságát, fürgeségét. Aztán egy nap már nem látta, mert senki nem nyúlt a kirakatüveghez hónapok óta.
Akkor elkezdett bejárni. Először csak pár diós kiflit kért. Másnap fél kiló mákos patkót. Harmadnap egy egész rúd túrós rétest. Negyed nap a pékné letörölt egy kis részt a portól szürkés üvegen és kitette a táblát: „Süteményfélét nem tartunk!”
De nem adta fel. Napokig gyakorolta, hogy valljon színt. Barátja nem lévén, az anyja méretére készített próbababát fűzte sajátságos stílusával.
„A maga szeme úgy csillog, mint hódfény a lovam fogsorán!” - simogatta meg lágyan a próbababa dereka helyén a domborulatot. „Szeretem magát!” – hevült csücsörítve. De a csók nem sikerült; nem fért hozzá fércelt partnere rajzolt szájához, a néhány nap alatt fényesre kopott monumentális mellkastól.
Akarta a péknét!
Agya folyamatosan zakatolt, kombinált, elméjében hosszas vajúdás után rendre születtek belső vetítéseiből a szuper 8-as minőségű ábrándképei. Leginkább az tetszett neki, melyben, tanyasi James Bond-ként, petrencerúddal húzza ki a félmeztelenül fuldokló nőt a közeli halastóból.
Közel hat év vágyódás és epekedés után viszonya a péknével egy jottányit sem lett meghittebb. Senki ne csodálkozzon hát, hogy kedve a mai napon nagyjából annyi lehetett, mint Télapó kedve a szaloncukorhoz.
„Klórmeszezhetne Anyám..” – hagyja el reggeli közben a férfi száját mai ötödik, hatodik és hetedik szava.
A füstölt szalonna némileg javított a helyzeten, most mégis tekintsünk el az újabb szín-szag teóriai feltételezésektől. Amúgy is kialakulóban van valamiféle párbeszéd hősünk, és a tűzhelyet előle egyenlőre teljesen eltakaró hatalmas ruhahalom között.
„ Eh?! ” – replikázik választékosan a bálába bújt mama, véletlenül leverve a serpenyőt.
A férfi agyában tesz néhány mandinert a fém éles csattanása, majd a komótosan szóra nyíló száján át kislisszol. (Na, ezt a pillanatot választja ki a szalonnaszelet, hogy a szűnni nem akaró humán-tektonikai erőknek behódolva alkalmi bivakját elhagyja, és szabad utat engedjen életében a gravitációnak. Közvetlen morzsaszomszédjai bátran követik a nagy kalandban.)
"Iggen naggyo’ tódú’ má’ a szar!..” – veti oda hősünk lassan. Úgy potyogtatja a szavakat, mint a tegnapi ráérős nyuszi potyogtatott a tarlón, szimatolgatva, szagolgatva.. mígnem hősünk alkalmi tanítónak felcsapva helyzetfelismerésből és veszélyérzetből egyest nem adott neki és le nem ütötte a kapával.
Született ragadozó, nem kétséges. Tessék, most is! Éles szemével téveszthetetlenül böki ki az orra elé pottyanó menekülő szalonnát, és csatakos késével kegyetlenül felkoncolja.
Anyja rendhagyón inhalálva mélyen belehajol a nyúlpaprikás gőzébe, és megkavarja azt.
„ Tódú ’ má’…” – köti halkan az ebet a karóhoz hősünk.
A sziluett felélénkül a gőzben. Hirtelen kiegyenesedik, leteszi a hosszú évek alatt hegyesre nyalogatott fakanalat, s rácsapja a nyúlra a fedőt.
„ Tódú?! Ehh! Tódú má’, büdös kölke?!!” – A némileg számon kérő hangsúllyal bíró retorikai huszárvágás lendületével pördül egyet, és mi belenézhetünk a bálába, akinek arca van!!!
Arc! Eh, mit arc! Egy egész kis univerzum!! Külön világegyetem!! Egy privát világmindenség, melyben szemölcsök és bibircsókok, szőrök és redők, hegek és vérerek, pattanások és kelések különös, misztikus naprendszerei keringenek orbitális pályájukon, számunkra érthetetlen és felfoghatatlan szerkezeti egységben! Köztük pár mitteszer fekete lyukként szívja magába a tekintetet, és ez az egész, mint egy őrült galaktikus performansz, gigászi vörös-szederjes nozális húscsillag köré csoportosul, melybe hatalmas működő kráterekként fortyognak az orrlukak!
Pfuj, de ronda!!
A szamárpadtól a vérpadig hurcolt nyomorult nyúl erősen hagymás alapra felhelyezett földi maradványainak gőzétől csillogó homlokán, a kottaszerűen összeráncolt bőrkék mögött úgy csapongnak a goromba folytatás lehetőségeinek kombinációi, mint a múlthavi állat és kirakodóvásáron elszabadult ringlispíl láncaiba kapaszkodó falusiak.
Két hete figyel a klórmész a pajtában. Mindketten tudják ezt.
Szikrázó szemmel méregetik egymást.. a két elszánt fertelem.
A csendes pillanatok csukott szemmel, reszketve várják rohanvást közelgő végüket..
(Pszichoterapeutám egyértelmű és határozott kérésére ezen a ponton abbahagytam a történet írását.)
c
Gyönyörű reggel virradt.
Az inszomniás templomtorony csak úgy, brahiból, fél ötkor elüti az ötöt. A körülötte elterülő világ totális érdektelenségét látva, néhány perc múlva bosszúszomjasan elüti a hatot is.
A láncát vesztett harangszó egy templomtértől távoli aprócska szoba résein velünk együtt lelkesen be majd minket bent felejtve rémülten azonnal ki is surran. Körülnézve mennénk már mi is, de késő.
Moccan a valaha habosan duzzadó paplan gondosan keményített és megdöbbentően sokat tapasztalt anyaga s alatta diszkréciót nem ismerő roppanások nyugtázzák a nyugtalanítót: Hősünk felébredt. A fakózöld zsalugátereket frissen kicselező napsugaraknak reá vetülő fényében fürödve rögvest le is rúg magáról mindent, mi jótékonyan eddig előlünk takarta.
Moccan a valaha habosan duzzadó paplan gondosan keményített és megdöbbentően sokat tapasztalt anyaga s alatta diszkréciót nem ismerő roppanások nyugtázzák a nyugtalanítót: Hősünk felébredt. A fakózöld zsalugátereket frissen kicselező napsugaraknak reá vetülő fényében fürödve rögvest le is rúg magáról mindent, mi jótékonyan eddig előlünk takarta.
Íme az ember! A gusztusosság határát udvariatlan feszengető meztelen, burjánzón szőrös alak, egy nonfiguratív árnyék, ami körül nincs más csak egy fogantyúit sirató sublót, egy eltökélten törni kész fejőszék és arra az előző este hanyag eleganciával levetett ruhadarabok, úgy mint apró mintás sárga flaneling, az öntisztulás folyamatának hosszú, rögös és sikertelen útjára bocsátott azúrkék farmernadrág, az alsónadrág szerepét alakító koszlott pamutcsomó. Imbolygó szuszogás kíséretében a szemkápráztatón életerős és szőrös jelenségre lassan rákapaszkodnak a ruhadarabok és mintha ez még nem lenne elég a borzalomból, a következő néhány másodpercben tanúi lehetünk egy zoknikba gabalyodott ifjú kaszáspók értelmetlen és küzdelmes elmúlásának, melyre döbbent iszonyattal zárul a kiszolgált, repedésért imádkozó negyvenhatos gumicsizmák egymást követő gyötrelmes sikolya.
Hősünk zaklatott lelkiállapotunkról és a lentebb zajló mikrodrámáról tudomást sem véve krákog egy embereset, átszeli a napfénnyel most már teljesen eltelt apró szobát és a történetben későbbi bemutatását váró konyha romjait, majd kilép a házból.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a Természet ezen a reggelen milyen mesteri mód aggatja fel a szikrázó kék égre habkönnyű kis felhő-variációit! Nem lehet nem észrevenni, mily bőkezűen bánik a sok százféle állathanggal! Nagyvonalúan hagyja tobzódását színeknek, illatoknak, mindeközben teret enged a fény-árnyék permanens és szenvtelen szeretkezésének, statisztériának állítva mellé a formák végtelen gazdagságát!
Hősünk ebből semmit nem vesz észre.
Száját résnyire összehúzva, lábbelije nyikorgó agóniáját kihasználva kaptat fel a kis dombra, s közben a genezis óta máig kifejlődött összes létező szerves anyagon túl, opálos szemmel fókuszál a budira.
Száját résnyire összehúzva, lábbelije nyikorgó agóniáját kihasználva kaptat fel a kis dombra, s közben a genezis óta máig kifejlődött összes létező szerves anyagon túl, opálos szemmel fókuszál a budira.
A már sok ezerszer begyakorolt mozdulatsorral, a mai nap először debütálva lendíti fel a riglit, belép, megfordul, s a farmer – esélyt sem kapva, hogy kirúgja magát rajta egy kissé – ismét szánalmasan összegyűrve hever lábainál.
A Hősünk homlokán feldagadó erekből és dülledő tekintetéből egyértelműen kiderül: nem is sejti, hogy a nadrág korát meghazudtoló szentimentalizmussal gondol vissza jelenlegi megalázó helyzetében a tegnapelőtti éjszakára, mikor egy kurta-furcsa megoldással, hasonlóképp spontán összerogyva, de legalább egy tiszta - bár némileg morzsás - fakórózsaszín lepedőn találta magát, és kamaszos ábrándozásában megjelent Ő, a mosótekNŐ..
A képzeletében burjánzó virtuális aktusainak végeláthatatlan láncolatsora egészen hajnalig tartott, mikor egy egyértelműen apró de koszos női lábfej padlóra küldte. További hányattatásainak aztán se szeri, se száma nem volt, egészen a már előzőleg bemutatott fejőszékig, ahol ábrándozásait tovább folytatva, gondolatban merészen még egy nagy és durva mosószappant is bevett a buliba. Ehhez a tőle szokatlan pajzán belső vetítéshez persze nagymértékben hozzájárult az esti kocsmázása, és az ott apránként magába szívott kb. két korsó sör is. Mindegy, a lényegen ez mit sem változtat.
„Jöhet az a mosószappan!” – gondolja magában, és már épp kezdené tovább verni elméjében vad vágyai vasát, míg az forró (hab-party, nagyobb teknő, két szappan!) amikor Hősünk durva kezei megragadják és visszaráncigálják a földről a földre.
„Klórmeszezhetne má’ az anyám..” – potyog ki cél nélkül a férfi szájából mai első négy szava.
Tételezzük fel, hogy a szagoknak színe van. Sűrű sárgászöld ködöt ültetne feltételezésünk e borostás vékony ajkakra, ülepét sárszínű buja felhők halmazával fedné el. Hősünk e feltételezés materializálódásától valószínű meg is botlana, mert nem látná azt a fűcsomót, amin épp most lép át, a gumicsizma szárából nehéz folyamként a lába elé elterülő szilvakék tajtéktól.. a füléből felcsapó halovány szürke pöffenésekről már nem is beszélve.
Persze feltételezhetjük, hogy mivel feltételezésről van szó, ez az egész szag-szín teória, így nem állná meg a helyét és valami sokkal kellemesebb összhatással szembesülnénk.. mondjuk az idei trendi színekkel. Mégis, én inkább gyorsan elvarrom a történetnek ezt a szálát és visszakanyarodok a való világba, annál is inkább, mert hősünk épp most esik pofára egy fűcsomóban…
Némi csekély ugrással a tér-idő folytonos szerkezetében – az időben való ugrás nagyságát tekintve semmi esetre sem férhetett bele kézmosás – asztalnál ülve látjuk viszont hősünket.
Reggelizik. Több kisebb kenyérmorzsa és egy szalonnaszelet egyelőre sikeres kapaszkodót talál napbarnított állán, az álkapcsok által kiváltott jelentős bőr alatti rétegmozgásokkal dacolva. Leszámítva a már szinte erotikusnak mondható erőteljes csámcsogást és egy áldott állapotban lévő döglégy nylonzacskó forma zizegését az asztal felett fellógatott légypapíron - csend van.
S e csendben talán Ön is hallja: történetem legott zajosan követeli főhősünk életrajzi elemeinek alaposabb bemutatását – ezzel segítve Önt empátiája halvány körvonalainak felskiccelésében… Melyre igen nagy szüksége lesz főhősünknek, de inkább nekem, mivel e nemes emberi tulajdonság áldásos jelenléte híján „bazi nagy baromság”-nak titulálva, roppant gyorsan cuppanna össze mesém olvasatlan oldalai fölött a szemeteszsák zárszalagja.
Ezért most kell megtudnia Kedves Olvasó, hogy hősünk bizony még kisfiú volt, mikor édesapja elhunyt.
Korai félárvaságra jutásában egyúttal édesanyja megözvegyülésében fontos szerepet játszott az a mozzanat, mikor ez utóbbi, egy hosszú és fárasztó nap után, véletlenül a gabonasiló ajtajára akasztva hagyta a másnapi munkához gondosan előkészített frissen fent kaszát.
Hősünk élete is itt vált ketté, attól a naptól fogva mosolyát mintha elvágták volna..
Neki magának nem maradt sok emléke az apjáról, talán csak annyi, hogy a amaz a vasárnaponkénti mise után, rendes és megvilágosodott parasztember módjára támasztotta az ivó pultját, és péklapátforma kezeivel babrálta maga elé meredve, a vastag, szalmasárga hajjal bőven megszórt, gondoktól nehéz fejét.
Nehéz gyermekkora nagyban annak tudható be, hogy nem sokkal a temetés után édesanyja, apjának ünneplő öltönyét adta az út menti szalmahajú madárijesztőre, ennek egyenes következménye volt, hogy Hősünk az iskolából hazafele jövet többször elájult, mikor meglátta azt. Hiába kérte, cserélje ki, az anyja hajthatatlan volt. Azt mondta, a falubéli gyerekek az utóbbi tíz évben mindig ellopták a madárijesztőre ráadott rongyokat, de ehhez az öltönyhöz valamiért nem nyúlnak, hisz már fél éve tépi a szél a kukoricásban, és még mindig érintetlen. Na ja, mindenki tudta, hogy az apját tisztességben, öltönyben temették… de öltönyből csak az az egy volt neki. Hm.
Hosszúra nyúlt kamaszévei sem hoztak különösebb változást, talán csak annyit, hogy bár azelőtt sem volt jóképűnek mondható, szőrzete megjelenése tovább rontott a helyzeten.
Húsz éves koráig, ha csak tehette, kémlelte az eget. Nem fért a fejébe, hogy bír el egy gólya egy kifejlett csecsemőt. Kísérletei ennek megértésére rendre kudarcba fulladtak. Egyszer még „műtétileg is eltávolították” a községi kórházban, mikor farpofán lőtte tanyaszomszédja, mert kölcsönvette a bölcsőből újszülött - sorban hatodik – gyermekét. A gyermek édesanyját hiába keressük e mozzanatban, mert e történés közben az a kimerültségtől ájultan hevert egy fél kondér főtt borjúlábbal a konyha kőpadlóján.
Édesanyja a huszadik születésnapján aztán megadta a kegyelemdöfést a hősünk lelkéből már amúgy is szökni kész kisfiúnak: a konyhaasztalra ülve derékig felhajtotta tekintélyes mennyiségű szoknyáit, és a kívánatosnál lényegesen aprólékosabban elmagyarázta rejtett bájainak mibenlétét és működését.
Igaz, ez után hetekig nem evett a konyhában, de a környékbeli gólyák és csecsszopók végre biztonságban tudhatták magukat.
Ekkor tájt került anyai pofonoktól rendszeresen elhomályosuló látó terébe a pékné.
Csinos harmincas nő volt, gazdagon burjánzott testén a másodlagos nemi jelleg. Férje hajnaltól gyúrta a tésztát, dagasztott, szaggatott. A szaggatásba a háta is besegített, így a fess menyecske esténként a házasélet élvezetinek hajszolása helyett leginkább köpölyözésre használatos üvegburákat tisztogatott, vagy az egérfogókról fejtette le az esti termést. Napközben a kenyérboltban dolgozott.
Nos, itt csókolta homlokon hősünket először a múzsa, nem sokkal a huszonhetedik születésnapja előtt. Az anyja járt el bevásárolni minden második hétfőn, de azon a nevezetes hétfőn egyetlen kancájuk ikerszülésénél bábáskodott, és pár perc intenzív matematika korrepetálás, valamint egy közepesen nehéz szövegű eskü letétele után hősünkre bízott némi pénzt, és a magzatvíztől csatakos bevásárlólistát.
Aznap délben a falu kocsmárosán italmérés közben hirtelen átgurult egy boroshordó. Gyors és látványos halála megakadályozta Hősünket, a vásárlást megelőző délelőtti italfogyasztásban, így kisimítgatta tenyerében a szottyos bevásárlólistát, és más programja nem lévén nekiindult beszerezni az azon sorakozó tételeket.
Morogván rótta a kis boltokat; nem fért a fejébe miért nem kaphatott még egy korsót, mikor a boroshordó repedt meg, nem a sörös. Gyorsan el is döntötte magában: ha neki valaha is lesz egy ilyen helyre kiskocsmája, nem fogja megakadályozni még egy ilyen végzetes baleset sem abban, hogy aki inni akar, azt ne szolgálja ki! Egy üzletpolitikában sikeres ember magabiztosságával nyitott be a pékségbe, ahol pillantása, mint similabda a fán: rögtön megakadt a péknén.
Teltek a hetek, és ő nem tudta kiverni fejéből a képet, ahogy a pékné inas kézfejei ráfonódnak a liszteszsákra.. ahogy a pékné bokáján lüktetve düllednek az erek, mikor felemeli azt.. ahogy a pékné fekete hajfonata belecsusszan a mérőedénybe, mikor egy pillanatra nem figyel oda… és ahogy a pékné úgy káromkodik, ahogy még az anyja sem tud…
Fantáziája eddig nem ismert magasságokig repítette éjjelente. Agyában vad viharok dúltak, a Fraud-i szimbolizmustól egy peep-show ragacsos közönségességéig, s a lágyéka által nyújtott újsütetű keménység és örömök által vezérelve még verset is írt a nőhöz:
„ Szerelmem, pékné!
Dobjad el a lapátot, zárjad be a boltot, no!
Szívem lisztes kezedben azt üti, hogy: dob-dob-dob!
Szerelmem vagy pékné! Szemed, mint két éj kék
Vaddisznó, tudom, makk vagyok és széttép!
Dugd föl a seprűt végre a gerendafára,
Dugd el magadat is az ágyamba, nálam!
Nem engedjük anyámnak, hogy begyöjjön dunnát rázni,
Szerelmem, pékné! A pék sem fog taláni!!”
Önnön tehetségén meghatódva többször is elsírta magát abban a két hétben, még e sorokat megírta. Nem tudta magát zavartatni még attól a gondolattól sem, hogy a pékné csinos orcáiban nem éj kék, hanem éjfekete vaddisznók tépik a makkokat. Egyszer próbálta feketével, de úgy valahogy nem állt össze a kép. „Művészi szabadság” – gondolta és merengőn vakargatta fejét.
Honnan ismerhet Hősünk ilyen szókapcsolatokat? Gyerekként, egyszer a mező felé került az öltönyös madárijesztő miatt, és meglátott egy vándorfestőt, aki épp teheneket festett. Mikor mögéje lopakodott, a vásznon csak rózsaszín és vörös csíkokat látott. Megkérdezte a férfit „Mit fest a bácsi?” Az komótosan csócsálva egy réti virág szárát felnézett a kék égre, kinyújtózott, bődült egyet, aztán ránézett először a képre, aztán a tehenekre. Majd hősünkre. És rámosolygott a messziről jött emberek titokzatos mosolyával. „Ez a művészi szabadság, fiam.”
„Azt hittem, tehenet fest a bá’..” A művész ültében balra dőlve, reccsentett egy irgalmatlant és nagyobb ecsetével kent még a képre némi kéket, a könnyebb értelmezhetőség kedvéért.
„Azt… Jut eszembe, mit ólálkodsz te mögöttem?!” – kacsintott kajánul, és jóízűt koppintott hősünk fejére a fapalettával.
„Művészi szabadság…” – köpött hősünk, és a rajta küzdő bolhák hatalmas ovációját előcsalogatón befejezte a merengő vakaródzást.
Gyűjtötte a bátorságot, várta azt a tökéletes alkalmat, amikor az ég kék, a nap melegen süt, a madarak csiripelnek és a pékné valami őrült, vad, és életveszélyes helyzetben segítségért kezd kiabálni! Fantáziált. Hogy akkor ő ott terem, mond valami megnyugtatót – „csituljon, pékné!”, vagy „semmi oka az ordibálásra asszonyom, minden stimme’!”.. még nem döntötte el – és eloltja a lángokat, megfékezi a lovat, vagy hasba rúgja a kanos péket. Ahogy a helyzet megkívánja. Kezet csókol a borzalmaktól elgyengült, de hálatelt keblekkel pihegő nőnek, és közben egy érzékien egyértelmű mimikai ráutalással kísérve a meleg kis tenyérbe bújtatja, az akkorra már szottyosra hajtogatott papírkát: versét. Aztán hátra sem nézve méltóságteljesen elvonul, de csak annyira gyorsan, hogy azért hallja az összeverődött tömegből innen-onnan felbuggyanó, a bátorságát és nemességét magasztaló megjegyzéseket.
Innentől szokott elszabadulni fikcióiban a pokol.
Például: hetykén sétál, de néhány méterrel később hallja, hogy a háta mögött összeverődött tömeg otrombán röhögcsélni kezd, mert a pékné egy fejőszéken állva hangosan felolvassa a verset. Szavalását itt-ott spontán megszakítva maga is vinnyogva kacarászik.
Mindenki bámulja, mutogat. Ő rohanni kezd, és csak rohan és rohan.. cél nélkül.
Aztán van olyan, hogy miközben délcegen elsétál, a pék magához tér, utána settenkedik, és hátba vágja a péklapáttal, amúgy emberesen.
A poklok pokla pedig mindez egyvelege… hogy, miután a péklapát lesújtott, és ő a porban szánalmasan fekve nyöszörög a pék csizmája előtt, meghallja, ahogy a háta mögött otrombán röhög a tömeg, a pékné egy fejőszéken állva űjra, még hangosabban olvassa fel a verset, és szavalását megszakítva (kicsit már unalmas) vinnyogva kacarászik és rámutat. Persze ekkor már mindenki mutogat, csapkodja a térdét, vagy köhécsel a félrenyelt medvecukortól, és ő helyzete reménytelen nyomorúságának teljes súlyától fulladozva úgy dönt, hogy jobb, ha halk pukkanással megszűnik létezni.
Egyszóval sokáig gyűjtögette a bátorságot.
Öt évvel később műve egyetlen és eredeti példánya kicsusszant a budin a farzsebéből, így az enyészeté lett. Hősünk nem tudta, mit is kellene éreznie, mikor észrevette életműve eltűnését. Gyásza rettentő fájdalmát és dühét ugyanis egy furcsa, kellemesen bizsergető érzés udvarolta körül: nincs többé félelem. Most már biztos nem lesz tömeg, péklapát, medvecukor és fejőszékről felolvasás. Nem kell többé rettegnie. És - bár az életben még soha nem látta - nem kell szembesülnie az álom-pékné bal felső négyesével sem, amiben az az odvas nagy álom-luk virít, mikor teli pofával nevet rajta.
De végre teljesen átadhatta magát a feltétel nélküli szerelemnek. Órákig ült a pékséggel szemközti járdán, nézte az üveg mögött tüsténkedő nőt, csodálta mozdulatai finomságát, fürgeségét. Aztán egy nap már nem látta, mert senki nem nyúlt a kirakatüveghez hónapok óta.
Akkor elkezdett bejárni. Először csak pár diós kiflit kért. Másnap fél kiló mákos patkót. Harmadnap egy egész rúd túrós rétest. Negyed nap a pékné letörölt egy kis részt a portól szürkés üvegen és kitette a táblát: „Süteményfélét nem tartunk!”
De nem adta fel. Napokig gyakorolta, hogy valljon színt. Barátja nem lévén, az anyja méretére készített próbababát fűzte sajátságos stílusával.
„A maga szeme úgy csillog, mint hódfény a lovam fogsorán!” - simogatta meg lágyan a próbababa dereka helyén a domborulatot. „Szeretem magát!” – hevült csücsörítve. De a csók nem sikerült; nem fért hozzá fércelt partnere rajzolt szájához, a néhány nap alatt fényesre kopott monumentális mellkastól.
Akarta a péknét!
Agya folyamatosan zakatolt, kombinált, elméjében hosszas vajúdás után rendre születtek belső vetítéseiből a szuper 8-as minőségű ábrándképei. Leginkább az tetszett neki, melyben, tanyasi James Bond-ként, petrencerúddal húzza ki a félmeztelenül fuldokló nőt a közeli halastóból.
Közel hat év vágyódás és epekedés után viszonya a péknével egy jottányit sem lett meghittebb. Senki ne csodálkozzon hát, hogy kedve a mai napon nagyjából annyi lehetett, mint Télapó kedve a szaloncukorhoz.
„Klórmeszezhetne Anyám..” – hagyja el reggeli közben a férfi száját mai ötödik, hatodik és hetedik szava.
A füstölt szalonna némileg javított a helyzeten, most mégis tekintsünk el az újabb szín-szag teóriai feltételezésektől. Amúgy is kialakulóban van valamiféle párbeszéd hősünk, és a tűzhelyet előle egyenlőre teljesen eltakaró hatalmas ruhahalom között.
„ Eh?! ” – replikázik választékosan a bálába bújt mama, véletlenül leverve a serpenyőt.
A férfi agyában tesz néhány mandinert a fém éles csattanása, majd a komótosan szóra nyíló száján át kislisszol. (Na, ezt a pillanatot választja ki a szalonnaszelet, hogy a szűnni nem akaró humán-tektonikai erőknek behódolva alkalmi bivakját elhagyja, és szabad utat engedjen életében a gravitációnak. Közvetlen morzsaszomszédjai bátran követik a nagy kalandban.)
"Iggen naggyo’ tódú’ má’ a szar!..” – veti oda hősünk lassan. Úgy potyogtatja a szavakat, mint a tegnapi ráérős nyuszi potyogtatott a tarlón, szimatolgatva, szagolgatva.. mígnem hősünk alkalmi tanítónak felcsapva helyzetfelismerésből és veszélyérzetből egyest nem adott neki és le nem ütötte a kapával.
Született ragadozó, nem kétséges. Tessék, most is! Éles szemével téveszthetetlenül böki ki az orra elé pottyanó menekülő szalonnát, és csatakos késével kegyetlenül felkoncolja.
Anyja rendhagyón inhalálva mélyen belehajol a nyúlpaprikás gőzébe, és megkavarja azt.
„ Tódú ’ má’…” – köti halkan az ebet a karóhoz hősünk.
A sziluett felélénkül a gőzben. Hirtelen kiegyenesedik, leteszi a hosszú évek alatt hegyesre nyalogatott fakanalat, s rácsapja a nyúlra a fedőt.
„ Tódú?! Ehh! Tódú má’, büdös kölke?!!” – A némileg számon kérő hangsúllyal bíró retorikai huszárvágás lendületével pördül egyet, és mi belenézhetünk a bálába, akinek arca van!!!
Arc! Eh, mit arc! Egy egész kis univerzum!! Külön világegyetem!! Egy privát világmindenség, melyben szemölcsök és bibircsókok, szőrök és redők, hegek és vérerek, pattanások és kelések különös, misztikus naprendszerei keringenek orbitális pályájukon, számunkra érthetetlen és felfoghatatlan szerkezeti egységben! Köztük pár mitteszer fekete lyukként szívja magába a tekintetet, és ez az egész, mint egy őrült galaktikus performansz, gigászi vörös-szederjes nozális húscsillag köré csoportosul, melybe hatalmas működő kráterekként fortyognak az orrlukak!
Pfuj, de ronda!!
A szamárpadtól a vérpadig hurcolt nyomorult nyúl erősen hagymás alapra felhelyezett földi maradványainak gőzétől csillogó homlokán, a kottaszerűen összeráncolt bőrkék mögött úgy csapongnak a goromba folytatás lehetőségeinek kombinációi, mint a múlthavi állat és kirakodóvásáron elszabadult ringlispíl láncaiba kapaszkodó falusiak.
Két hete figyel a klórmész a pajtában. Mindketten tudják ezt.
Szikrázó szemmel méregetik egymást.. a két elszánt fertelem.
A csendes pillanatok csukott szemmel, reszketve várják rohanvást közelgő végüket..
(Pszichoterapeutám egyértelmű és határozott kérésére ezen a ponton abbahagytam a történet írását.)
c
Gyűrű
c
A rekkenő hőségben, csak ketten várakoztak. Régóta nem történt semmi, és a várakozó pár jobb híján a megállóra nyíló ékszerüzlet előtt álldogált. A lány egész közel hajolt hozzá, és komoly arcocskával méregette a kínálatot.
„Ott van! Olyat szeretnék, olyan köveset!” Viseletes szandáljában egy pillanatra felpipiskedett, és tövig rágott körmével határozottan bökött a kirakatra.
„Látod te is?” A vastag üvegtábla azonnal visszaverte a sóvárgástól nehéz tiszta hangot. „Ne tessék csodálkozni, nekem ez a dolgom, kérem. Az ilyesféle teremtésekkel szigorral kell bánni, mert egy-kettőre megbátorodnak. Ugye? Ez is. Most még csak maszatol, de látnák aztán! Üres reményeivel szemtelen mögém lopakszik, kérdezget, kellemetlenkedik, nincs annak értelme, kérem. Lássa be mindenki, jobb az ilyennek odakint!”
A lány hasában gömbölyödött a szerelem. A fiú gyöngéden karolta, mintha már itt, a buszmegállóban is a papot várnák. „Tudom, milyet szeretnél.” – mondta keserű mosollyal, de azért ő is közelebb hajolt, hogy hunyorogva beleshessen a lány ujja előtt heverő, kövér álmok világába. „Tudom, hogy tudod” - vigasztalta őt, de talán magát a lány.
A fiú nem mozdult, csak nézett befelé, mintha a neki szánt megváltást odabent hirdetnék, éppen most, ahogy a lottószámokat szokás.
„Mégis csak fel kéne hívnod…” - hajtotta le fejét a lány, és sóhajától megrebbentetek az arcába hulló hajszálak. „Tudtam, hogy ez jön, hagyd már, mert megőrjítesz vele!” - fakadt fel a fiú. „Az istenit, soha nem ér ide a busz?!” Letépte tekintetét az üveg mögött szikrázó arany karikákról, de akár hogy is forgatta, a gyűrűk tovább kápráztak, kellették magukat a szeme előtt.
„Tudod, hogy szeretlek, és melletted vagyok, de ez így nem mehet tovább, lásd be...” - békítette a lány. „Beszélj vele, kérlek…”
A fiú érezte, ahogy a csupasz ujjakkal teli két apró kéz lecsúszik és látta, ahogy megpihen a pocakon. Aztán becsukta a szemét, és látta tovább is a mozdulatot, látta őket puhán átsiklani a pamuton, bőrön, irhán, izmokon, és látta, ahogy óvva, védve simogatnak odabent.
Egy autó közeledett, és áthajtott egy kiszáradt faágon. A roppanást a gerincében érezte. Összerándult.
„Nemsokára te is apa leszel…” Az ismert szavak még mindig csukott szemmel találták. „Kérlek, hívd fel, békülj ki vele. Szükségünk van a segítségükre. Gondolj a babára…”
Gondolt. Másra sem. Kinyitotta a szemét és lenézett a kettőbe tört ágra. Akkor is azt nézte, mikor a lány ivott néhány kortyot az ásványvizes palackból, és akkor is, mikor a busz kerekei a megállóba begördülve lassan rágurultak a fadarabokra, és mérhetetlen közönnyel apró szilánkokra nyomták mindkettőt. Az oldalmotorból tüzes levegőt okádó jármű, akárcsak apja, hatalmas árnyékot vetett. Mellette a lány is árnyékba került. Ő hálából abbahagyta a hunyorgást, a homloka kisimult.
„Gyere!” Ráfogott a fiú kezére, és maga mögött húzva felszállt a buszra. A fiú az ülésből még visszanézett az ékszerboltra, aztán lassan, mintha csak iszapból húzná, elővette a mobilját. A lány az elsuhanó házakat nézte. Nem szólt, úgy tett, mintha ez a pillanat is csak olyan lenne, mint a többi, de a megkönnyebbüléstől legszívesebben felnevetett volna.
A fiú kezében a telefont, szájában a fogait szorítva nézett maga elé. Fordult a busz, és az üvegen áttörő napsütés teljesen elborította. A felismerés súlya megbénította. Gyűlölte a lányt, a gyerekét, az apját – de legfőképp saját magát, a büszkeségét és a kudarcát. Becsukott szemmel, lassan nyitotta fel a telefont. A lány most nem szólt, nem sürgette. Ráhajtotta fejét a vállára, és hosszú idő óta először, önfeledten élvezte a napsütést.
„Szép ez a nyár” – gondolta a buszvezető, miközben a belső tükörben lopva pillantást vetett a napozó párra.
c
A rekkenő hőségben, csak ketten várakoztak. Régóta nem történt semmi, és a várakozó pár jobb híján a megállóra nyíló ékszerüzlet előtt álldogált. A lány egész közel hajolt hozzá, és komoly arcocskával méregette a kínálatot.
„Ott van! Olyat szeretnék, olyan köveset!” Viseletes szandáljában egy pillanatra felpipiskedett, és tövig rágott körmével határozottan bökött a kirakatra.
„Látod te is?” A vastag üvegtábla azonnal visszaverte a sóvárgástól nehéz tiszta hangot. „Ne tessék csodálkozni, nekem ez a dolgom, kérem. Az ilyesféle teremtésekkel szigorral kell bánni, mert egy-kettőre megbátorodnak. Ugye? Ez is. Most még csak maszatol, de látnák aztán! Üres reményeivel szemtelen mögém lopakszik, kérdezget, kellemetlenkedik, nincs annak értelme, kérem. Lássa be mindenki, jobb az ilyennek odakint!”A lány hasában gömbölyödött a szerelem. A fiú gyöngéden karolta, mintha már itt, a buszmegállóban is a papot várnák. „Tudom, milyet szeretnél.” – mondta keserű mosollyal, de azért ő is közelebb hajolt, hogy hunyorogva beleshessen a lány ujja előtt heverő, kövér álmok világába. „Tudom, hogy tudod” - vigasztalta őt, de talán magát a lány.
A fiú nem mozdult, csak nézett befelé, mintha a neki szánt megváltást odabent hirdetnék, éppen most, ahogy a lottószámokat szokás.
„Mégis csak fel kéne hívnod…” - hajtotta le fejét a lány, és sóhajától megrebbentetek az arcába hulló hajszálak. „Tudtam, hogy ez jön, hagyd már, mert megőrjítesz vele!” - fakadt fel a fiú. „Az istenit, soha nem ér ide a busz?!” Letépte tekintetét az üveg mögött szikrázó arany karikákról, de akár hogy is forgatta, a gyűrűk tovább kápráztak, kellették magukat a szeme előtt.
„Tudod, hogy szeretlek, és melletted vagyok, de ez így nem mehet tovább, lásd be...” - békítette a lány. „Beszélj vele, kérlek…”
A fiú érezte, ahogy a csupasz ujjakkal teli két apró kéz lecsúszik és látta, ahogy megpihen a pocakon. Aztán becsukta a szemét, és látta tovább is a mozdulatot, látta őket puhán átsiklani a pamuton, bőrön, irhán, izmokon, és látta, ahogy óvva, védve simogatnak odabent.
Egy autó közeledett, és áthajtott egy kiszáradt faágon. A roppanást a gerincében érezte. Összerándult.
„Nemsokára te is apa leszel…” Az ismert szavak még mindig csukott szemmel találták. „Kérlek, hívd fel, békülj ki vele. Szükségünk van a segítségükre. Gondolj a babára…”
Gondolt. Másra sem. Kinyitotta a szemét és lenézett a kettőbe tört ágra. Akkor is azt nézte, mikor a lány ivott néhány kortyot az ásványvizes palackból, és akkor is, mikor a busz kerekei a megállóba begördülve lassan rágurultak a fadarabokra, és mérhetetlen közönnyel apró szilánkokra nyomták mindkettőt. Az oldalmotorból tüzes levegőt okádó jármű, akárcsak apja, hatalmas árnyékot vetett. Mellette a lány is árnyékba került. Ő hálából abbahagyta a hunyorgást, a homloka kisimult.
„Gyere!” Ráfogott a fiú kezére, és maga mögött húzva felszállt a buszra. A fiú az ülésből még visszanézett az ékszerboltra, aztán lassan, mintha csak iszapból húzná, elővette a mobilját. A lány az elsuhanó házakat nézte. Nem szólt, úgy tett, mintha ez a pillanat is csak olyan lenne, mint a többi, de a megkönnyebbüléstől legszívesebben felnevetett volna.
A fiú kezében a telefont, szájában a fogait szorítva nézett maga elé. Fordult a busz, és az üvegen áttörő napsütés teljesen elborította. A felismerés súlya megbénította. Gyűlölte a lányt, a gyerekét, az apját – de legfőképp saját magát, a büszkeségét és a kudarcát. Becsukott szemmel, lassan nyitotta fel a telefont. A lány most nem szólt, nem sürgette. Ráhajtotta fejét a vállára, és hosszú idő óta először, önfeledten élvezte a napsütést.
„Szép ez a nyár” – gondolta a buszvezető, miközben a belső tükörben lopva pillantást vetett a napozó párra.
c
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
