Már az édesanyám méhiben álmodoztam..

két kis szőke copfról, anyukám fahéj illatú „jóéjt” puszijairól, apukám hatalmas kezeiről, ahogy leemelnek a hintáról, a fehér bőrszandálkámba szoruló Duna-parti kavicsokról, a táblakréta lúdbőrös énekéről, Létrási Marciról, ahogy megfogja a fenekem, a ballagási csokor alatt zsibbadó bal karomról, a gyűrve szunnyadó véres lepedőről, az első ehető rántott húsomról, a nevemre érkező fűtésszámlák szederszín rendezőmappájáról, és egy gyerekről, aki a méhemben álmodozik aztán nyeltem még egy korty magzatvizet, és kinyomtam magam.

Rájöttem, hogy kerek az arcom, ezért levágattam a copfjaim. Anyukám mindig korábban aludt el mint én, apukám talán épp ezért lépett meg, így egyedül hajtottam magam a hintán, fel, le. Ahogy a szellő hintáztatja az ágat. A Duna-partból Kinizsi park lett. A táblakrétát megettem. Létrási Marci sosem lapogatott, annál inkább a Papp Feri. A ballagáson nem csak a karom zsibbadt, de a fejem is a vbk-tól, hát véres csak az avar lett. Rántott hús ügyben, még ma is rezeg a léc. A fűtésszámlák kihízták a fiókom is, nemhogy a mappát, és a gyerekem a vállam felett épp azt kérdezni: „Anyu, mi ez a sok baromság, amit írsz?”

Öregdiák vagyok – az élet iskolájában. És most már kurvára érdekelne a tanári kar.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

"A gondolkodás olyan, mint az ejtőernyő. Akkor jó, ha nyitott."