A kishölgy a másodikon lakott, abban a lakásban, ahová mindig besüt a nap. Galamblelkű férje tavaly végleg megszelídült, és a kishölgy a temetés után, hajával együtt, az egész lakást barack színre festette. Néhai urának barátja, sűrűn vigasztalta az elárvult kis özvegyet, majd a múlt héten megcsókolta, a barackszín konyha egy, erre tökéletesen alkalmas szegletében.
A kishölgy ma este különösen barackszínű volt. Randevúra készült, az első és igazi randevújukra. Igaz, pár napja találkoztak, és az utcán végig fogták egymás kezét, de akkor csak a mosodából váltotta ki nehéz gyapjútakaróját, még arcpirosítót sem kent föl, és amúgy is nagyon zavarban volt a kishölgy. Ez most egészen más lesz. Pezsgő, gyertyafény, vacsora, talán még táncolni is mennek.
A kishölgynek elege volt a magányból. Barackszín, magában mintás térdszoknyáját, és kicsike fehér selyem blúzocskáját (a barackszín gombosat) szemelte ki, erre az alkalomra. Tíz perc, és indulnia kell. Már ott állt a fürdőszobatükör előtt, csücsörített a szépen ívelt, pici szájával, de a rúzs kifordult a kezéből, és az ajkára szánt barackszín zsírcsík, mint valami szemérmes-sápatag skarlátbetű, máris ott égtelenkedett mellkasán, a hófehér blúzocska kellős közepén. Nagyszerűen eltaláltam ezt az összeállítást, gondolta elégedetten, a gomb szakasztott a rúzs árnyalata. Aztán megdermedt. Hát most mit csináljon? Csak nem kerülhet így a világ és udvarlója szeme elé? Úgy döntött – tudván, hogy az idő sürget - legjobb lesz, ha kétségbe esik.
- Jaaaj! – csapott rá rózsaszín kis kezecskéivel az arcocskájára – Hát most mit tegyek? Mi lesz velem?? – nézett körbe, a takaros kis lakásban – Hogy fordulhatott ez elő? Ez nem igazság! Pedig már mindent elterveztem, rajtam a legszebb szoknyácskám, a legszebb blúzocskám, jaaaj, mit csináljak, mit csináljak?? – Kétségbeesésében a függöny mögül kandikáló kankalinhoz hajolt. – Mondd, mit tegyek?? – A kankalin megrezzent, de válaszolni nem akaródzott neki. Szerintem locsolj meg, gondolta szemrehányón, és a nyomaték kedvéért szigorún összébb vonta sárga kis szirmait. – Hát nem érted, buta virág?! Hjaj, mit is tegyek, hová legyek?! – kutakodott tovább a rémült kishölgy, tanácsadó után. – Szegény fejem, ennyi készülődés, ennyi tervezgetés után… Pedig mennyire akartam, hogy igazán szép legyek ma este… Hát most mi lesz? Hogyan fogom én ezt megoldani? – Ez utóbbi kérdését, már nyíltan és célzottan az aranyhalnak szánta. Az lerótt egy tiszteletkört, majd az üvegen át üveges szemeket meresztve, tátott egyet a haltáp felé. Honnan tudjam? Mindent én oldjak meg? Ha engem kérdezel, szerintem adj ennem, gondolta, és a nyomaték kedvéért nekikoccolta orrát az üvegfalnak. – Nem válaszolsz? Pukkadj meg! – csapongott tovább birodalmában a kis hölgy. – Térülhetek, fordulhatok, akkor is nagy az én bajom, hát ki segíthetne nekem? Indulnom kellene, de senki nincs, aki nagy-nagy szerencsétlenségemben jó tanácsot adna…
Egy diszkrét hüppentés közben jutott eszébe a szomszédasszony. Négy gyereke van. Ha valaki, ő biztos tud okosat mondani. Áttopogott kis cipőjében a gangon, és megnyomta a koszos gombcsengőt. – Paradicsomot passzírozok. – mondta a szomszédasszony, a gondosan szedett, és homlokig felszaladt szemöldökök kérdésére. A szemöldökök megnyugodva alábbszálltak. – Jaj, jaj szomszédasszony, nézze csak, itt, látja a csodaszép kicsike selyem blúzocskámat? Randevúra készülök, és most ide került ez a csúfos rúzsfolt, mondja, mit tegyek? Maga egy tapasztalt asszony, négy hangos, nagy fia van, az ura veri, és hónapok óta csalja a fiatal irodista lánnyal, maga mégis mos és főz mindegyikre, minden nap, ebben a kicsi, elhanyagolt lakásban, ebben a bűzben, maga érti a dolgokat, tudja mi, és hogyan megy, nagyon kérem, segítsen! Mondja meg, mit tegyek? – A szomszédasszony együtt érzőn kipiszkált, és elpöckölt egy darab paradicsomhéjat a körme alól, majd azt mondta, „Hát, ez szar ügy Anyukám.” A nyomaték kedvéért becsukta az ajtót.
Goromba, randa, vén szipirtyó! Nem is kell a tanácsod, megoldom én egyedül is! – gondolta tökéletesen befésült frizurája alatt a kishölgy, és visszatipegett otthonába. Tudta, mivel a kétségbeesés nem jött be, új terv után kell néznie. Az idő szorította. Kicsit már a cipő is.
– Megvan! Rárakom a brossomat! - A fésülködő asztalka fiókjából kikerülő bross, álmosan csodálkozott a világra. Épp ott tartott, hogy „Jé, egy aranyhal!” , mikor tűje átdöfte a finom anyagot. – Ez rémes! – sikkantott fel a kishölgy. – Teljesen elrontja az összhatást, ráadásul fittyed ez a vacak bross, a rúzscsík így is, úgy is kilátszik alóla. Fene. Fene!
A kishölgy most már igazán dühös volt. Dühében visszavágta a brosst, a fiók mélyére, aki a legapróbb rovátkájáig sértve – és kifáradva a hirtelen és új impulzusoktól - abban a minutumban visszaaludt. Órájára nézett a kishölgy, elméjében élesen felcsipogott a tititi tátátá tititi. Ekkor újabb nagyszerű ötlete támadt. A kankalin és az aranyhal némán vádló tekintetének kereszttüzében felkapta a körömkefét, kicsit bevizezte, belenyomta a durva sörtéket a pipereszappanba, és vadul húzogatni kezdte a mellkasán csücsülő, átszúrt rúzsnyomon. Ebből mi lesz, gondolta a körömkefe, ahogy a folt, mint modernkori vírus, azonnal terjedni kezdett. A művelet végére kicsit halványabban, de ahhoz mérten indokolatlanul nagyobb kiterjedésben fedte be, a kishölgy selyemblúzát.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – adott hangot kishölgy az érzéseinek, mikor szembesült a végeredménnyel. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – tette hozzá. Ennek fele sem tréfa, gondolta. Lássuk csak. Már úton kéne lennem. Ez az! Kétségbe esek! Nem.. az már megvolt. Próbáltam elfedni, eltűntetni... Hjaj, mit tegyek, MIT TEGYEK?!... Kabát! Nem, ahhoz meleg van. Kardigán! Neem.. De a boleró, az jó lesz! Igen!
A boleró egyidős volt az aranyhallal, még férjétől kapta őket. Akkor majdnem elpityeredett, megijedt a felelősségtől, és nem tetszett neki a ruhadarab sem, és úgy vélte, egyiknek sem veszi hasznát, de most ez utóbbinak nagyon elkezdett örülni. Jobb később, mint soha. A vékonyszálú, barna kis boleró gyorsan felkerült, és valóban, tökéletesen elfedte a foltot. Pont úgy, pont ott, ahogy és ahol azt kellett.
- Nagyszerű! Pompás! – repdesett boldogan a szekrényajtó tükrében a kishölgy. Tett néhány tánclépést jobbra, balra, megcsavarta finom kis nyakát, s közben büszkén nézte magát hátulról, majd oldalról. Ez utóbbit csak mértékkel, mert valahol azt olvasta, oldalról inkább a kövér nők szokták nézni magukat. A cipőcske szorításáról most tudomást sem véve, dúdolva twist-telt is egy kicsit. Remek. Indulás! Arcán még mindig édes-széles mosollyal felemelte karjait, hogy megigazítson egy táncban elszabadult barackszín hajtincset. De minő szörnyület! Minő borzalom! Apró kis hónaljain, aljas mód förtelmes foltok vertek tanyát az utóbbi percekben, a sötét, randa izzadság rámeredt a kishölgyre, a kis hölgy vállait, és saját távol-keleti eredetét takargató boleró pedig jobb híján, szégyenteljesen szétgombolódott. Lebuktam – gondolta.
– Olcsó, nyamvadt, piaci vacak! Hjaj, most mit tegyek?! – A képmutató ruhadarab a sarokban landolt, onnan nézte, ahogy a kishölgy összetörve, zokogva rogy a kanapéra. Mostanra már a kis fehér selyemblúz is elkenődött, akárcsak elején a rúzsfolt. – Pfuj. Ez a legborzalmasabb estém, amit valaha is megéltem! Gyűlölöm az egészet, nem megyek sehova! Jól lezuhanyzom, lefekszem és meghalok. Aztán majd sajnálhattok! – A kankalin mindent hallott. Ránézett az aranyhalra. Az aranyhal átúszott a másik sarokba, onnan lesett laposakat a boleróra. A hazug, nedves, kellemetlen szagú barna kupac meg pont annak érezte magát, aminek kinézett.
Ekkor csörrent meg a telefon.
- Szépségem, hát mi történt? Fél órája várlak, aggódtam érted! – Hjaj, elegem van, minden olyan szépen indult, de a rúzsom összekente a ruhámat, és minden összeesküdött ellenem és egy órája még csinos, szép kishölgy voltam, most meg egy izzadt, randa, kócos szörnyeteg vagyok, fáj a lábam és meg akarok halni! - Édes, drága, durcás kis madaram, kérlek, nyugodj meg. Nekem akkor is tetszenél, ha egy krumpliszsákban jönnél. Nekem te vagy az egyetlen, az igazi. Megtennéd, hogy boldoggá teszel, hogy átöltözöl és eljössz? Szükségem van rád. – Oh. (Hüpp.) Hát jó. Megpróbálom. – Köszönöm, gyere, én nagyon várlak. És még valami. Locsold meg, kérlek a kankalint, és etesd meg az aranyhalat, mielőtt elindulsz. Rendben?
A kishölgy lerúgta szoros cipőcskéjét, meglocsolta a kankalint, megetette az aranyhalat, megtörölgette a hóna alját, felvette kényelmes, világos-barackszín nyári ruhácskáját, megigazította a haját, bepúderezte az orrát, és fújt magára még egy kis parfümöt. Kész volt. Az előszobában belelépett a lapos sarkú, fehér bőrszandáljába, majd eszébe jutott valami. Még sietve visszalépett a fürdőszobába, kezébe vette barackszín rúzsát, odahajolt a tükörhöz és csücsörített egyet a szépen ívelt, kicsi szájával.
A kishölgynek elege volt a magányból. Barackszín, magában mintás térdszoknyáját, és kicsike fehér selyem blúzocskáját (a barackszín gombosat) szemelte ki, erre az alkalomra. Tíz perc, és indulnia kell. Már ott állt a fürdőszobatükör előtt, csücsörített a szépen ívelt, pici szájával, de a rúzs kifordult a kezéből, és az ajkára szánt barackszín zsírcsík, mint valami szemérmes-sápatag skarlátbetű, máris ott égtelenkedett mellkasán, a hófehér blúzocska kellős közepén. Nagyszerűen eltaláltam ezt az összeállítást, gondolta elégedetten, a gomb szakasztott a rúzs árnyalata. Aztán megdermedt. Hát most mit csináljon? Csak nem kerülhet így a világ és udvarlója szeme elé? Úgy döntött – tudván, hogy az idő sürget - legjobb lesz, ha kétségbe esik.
- Jaaaj! – csapott rá rózsaszín kis kezecskéivel az arcocskájára – Hát most mit tegyek? Mi lesz velem?? – nézett körbe, a takaros kis lakásban – Hogy fordulhatott ez elő? Ez nem igazság! Pedig már mindent elterveztem, rajtam a legszebb szoknyácskám, a legszebb blúzocskám, jaaaj, mit csináljak, mit csináljak?? – Kétségbeesésében a függöny mögül kandikáló kankalinhoz hajolt. – Mondd, mit tegyek?? – A kankalin megrezzent, de válaszolni nem akaródzott neki. Szerintem locsolj meg, gondolta szemrehányón, és a nyomaték kedvéért szigorún összébb vonta sárga kis szirmait. – Hát nem érted, buta virág?! Hjaj, mit is tegyek, hová legyek?! – kutakodott tovább a rémült kishölgy, tanácsadó után. – Szegény fejem, ennyi készülődés, ennyi tervezgetés után… Pedig mennyire akartam, hogy igazán szép legyek ma este… Hát most mi lesz? Hogyan fogom én ezt megoldani? – Ez utóbbi kérdését, már nyíltan és célzottan az aranyhalnak szánta. Az lerótt egy tiszteletkört, majd az üvegen át üveges szemeket meresztve, tátott egyet a haltáp felé. Honnan tudjam? Mindent én oldjak meg? Ha engem kérdezel, szerintem adj ennem, gondolta, és a nyomaték kedvéért nekikoccolta orrát az üvegfalnak. – Nem válaszolsz? Pukkadj meg! – csapongott tovább birodalmában a kis hölgy. – Térülhetek, fordulhatok, akkor is nagy az én bajom, hát ki segíthetne nekem? Indulnom kellene, de senki nincs, aki nagy-nagy szerencsétlenségemben jó tanácsot adna…
Egy diszkrét hüppentés közben jutott eszébe a szomszédasszony. Négy gyereke van. Ha valaki, ő biztos tud okosat mondani. Áttopogott kis cipőjében a gangon, és megnyomta a koszos gombcsengőt. – Paradicsomot passzírozok. – mondta a szomszédasszony, a gondosan szedett, és homlokig felszaladt szemöldökök kérdésére. A szemöldökök megnyugodva alábbszálltak. – Jaj, jaj szomszédasszony, nézze csak, itt, látja a csodaszép kicsike selyem blúzocskámat? Randevúra készülök, és most ide került ez a csúfos rúzsfolt, mondja, mit tegyek? Maga egy tapasztalt asszony, négy hangos, nagy fia van, az ura veri, és hónapok óta csalja a fiatal irodista lánnyal, maga mégis mos és főz mindegyikre, minden nap, ebben a kicsi, elhanyagolt lakásban, ebben a bűzben, maga érti a dolgokat, tudja mi, és hogyan megy, nagyon kérem, segítsen! Mondja meg, mit tegyek? – A szomszédasszony együtt érzőn kipiszkált, és elpöckölt egy darab paradicsomhéjat a körme alól, majd azt mondta, „Hát, ez szar ügy Anyukám.” A nyomaték kedvéért becsukta az ajtót.
Goromba, randa, vén szipirtyó! Nem is kell a tanácsod, megoldom én egyedül is! – gondolta tökéletesen befésült frizurája alatt a kishölgy, és visszatipegett otthonába. Tudta, mivel a kétségbeesés nem jött be, új terv után kell néznie. Az idő szorította. Kicsit már a cipő is.
– Megvan! Rárakom a brossomat! - A fésülködő asztalka fiókjából kikerülő bross, álmosan csodálkozott a világra. Épp ott tartott, hogy „Jé, egy aranyhal!” , mikor tűje átdöfte a finom anyagot. – Ez rémes! – sikkantott fel a kishölgy. – Teljesen elrontja az összhatást, ráadásul fittyed ez a vacak bross, a rúzscsík így is, úgy is kilátszik alóla. Fene. Fene!
A kishölgy most már igazán dühös volt. Dühében visszavágta a brosst, a fiók mélyére, aki a legapróbb rovátkájáig sértve – és kifáradva a hirtelen és új impulzusoktól - abban a minutumban visszaaludt. Órájára nézett a kishölgy, elméjében élesen felcsipogott a tititi tátátá tititi. Ekkor újabb nagyszerű ötlete támadt. A kankalin és az aranyhal némán vádló tekintetének kereszttüzében felkapta a körömkefét, kicsit bevizezte, belenyomta a durva sörtéket a pipereszappanba, és vadul húzogatni kezdte a mellkasán csücsülő, átszúrt rúzsnyomon. Ebből mi lesz, gondolta a körömkefe, ahogy a folt, mint modernkori vírus, azonnal terjedni kezdett. A művelet végére kicsit halványabban, de ahhoz mérten indokolatlanul nagyobb kiterjedésben fedte be, a kishölgy selyemblúzát.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – adott hangot kishölgy az érzéseinek, mikor szembesült a végeredménnyel. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – tette hozzá. Ennek fele sem tréfa, gondolta. Lássuk csak. Már úton kéne lennem. Ez az! Kétségbe esek! Nem.. az már megvolt. Próbáltam elfedni, eltűntetni... Hjaj, mit tegyek, MIT TEGYEK?!... Kabát! Nem, ahhoz meleg van. Kardigán! Neem.. De a boleró, az jó lesz! Igen!
A boleró egyidős volt az aranyhallal, még férjétől kapta őket. Akkor majdnem elpityeredett, megijedt a felelősségtől, és nem tetszett neki a ruhadarab sem, és úgy vélte, egyiknek sem veszi hasznát, de most ez utóbbinak nagyon elkezdett örülni. Jobb később, mint soha. A vékonyszálú, barna kis boleró gyorsan felkerült, és valóban, tökéletesen elfedte a foltot. Pont úgy, pont ott, ahogy és ahol azt kellett.
- Nagyszerű! Pompás! – repdesett boldogan a szekrényajtó tükrében a kishölgy. Tett néhány tánclépést jobbra, balra, megcsavarta finom kis nyakát, s közben büszkén nézte magát hátulról, majd oldalról. Ez utóbbit csak mértékkel, mert valahol azt olvasta, oldalról inkább a kövér nők szokták nézni magukat. A cipőcske szorításáról most tudomást sem véve, dúdolva twist-telt is egy kicsit. Remek. Indulás! Arcán még mindig édes-széles mosollyal felemelte karjait, hogy megigazítson egy táncban elszabadult barackszín hajtincset. De minő szörnyület! Minő borzalom! Apró kis hónaljain, aljas mód förtelmes foltok vertek tanyát az utóbbi percekben, a sötét, randa izzadság rámeredt a kishölgyre, a kis hölgy vállait, és saját távol-keleti eredetét takargató boleró pedig jobb híján, szégyenteljesen szétgombolódott. Lebuktam – gondolta.
– Olcsó, nyamvadt, piaci vacak! Hjaj, most mit tegyek?! – A képmutató ruhadarab a sarokban landolt, onnan nézte, ahogy a kishölgy összetörve, zokogva rogy a kanapéra. Mostanra már a kis fehér selyemblúz is elkenődött, akárcsak elején a rúzsfolt. – Pfuj. Ez a legborzalmasabb estém, amit valaha is megéltem! Gyűlölöm az egészet, nem megyek sehova! Jól lezuhanyzom, lefekszem és meghalok. Aztán majd sajnálhattok! – A kankalin mindent hallott. Ránézett az aranyhalra. Az aranyhal átúszott a másik sarokba, onnan lesett laposakat a boleróra. A hazug, nedves, kellemetlen szagú barna kupac meg pont annak érezte magát, aminek kinézett.
Ekkor csörrent meg a telefon.
- Szépségem, hát mi történt? Fél órája várlak, aggódtam érted! – Hjaj, elegem van, minden olyan szépen indult, de a rúzsom összekente a ruhámat, és minden összeesküdött ellenem és egy órája még csinos, szép kishölgy voltam, most meg egy izzadt, randa, kócos szörnyeteg vagyok, fáj a lábam és meg akarok halni! - Édes, drága, durcás kis madaram, kérlek, nyugodj meg. Nekem akkor is tetszenél, ha egy krumpliszsákban jönnél. Nekem te vagy az egyetlen, az igazi. Megtennéd, hogy boldoggá teszel, hogy átöltözöl és eljössz? Szükségem van rád. – Oh. (Hüpp.) Hát jó. Megpróbálom. – Köszönöm, gyere, én nagyon várlak. És még valami. Locsold meg, kérlek a kankalint, és etesd meg az aranyhalat, mielőtt elindulsz. Rendben?
A kishölgy lerúgta szoros cipőcskéjét, meglocsolta a kankalint, megetette az aranyhalat, megtörölgette a hóna alját, felvette kényelmes, világos-barackszín nyári ruhácskáját, megigazította a haját, bepúderezte az orrát, és fújt magára még egy kis parfümöt. Kész volt. Az előszobában belelépett a lapos sarkú, fehér bőrszandáljába, majd eszébe jutott valami. Még sietve visszalépett a fürdőszobába, kezébe vette barackszín rúzsát, odahajolt a tükörhöz és csücsörített egyet a szépen ívelt, kicsi szájával.
nem lehet nem imádni...
VálaszTörlés