Az Operaházban felvágják a nénik hasát?!

István barátom gyereklabdarúgó edző. Sokszor beszélgetünk gyerekekről, gyereknevelésről, és egyszer nagyon meglepett az, amit mondott. „Mindenki tudja, a labdarúgás legfontosabb szabálya, hogy gólt kell lőni. Nem is hinnéd, de ez az egyszerű szabály kisiskolás korban még nem egyértelmű. Az edzéseken sokszor tudatosítom bennük, elmondom nekik, mert ha nem tenném meg, bizony nem tudnák.” István tanítását, nemrég az élet egy egész más területén, de saját bőrömön tapasztalhattam.


Az Operaház műsorára tűzte régi nagy álmomat, Mozart Don Giovanni című operáját. Amint megpillantottam a kiírást, elhatároztam, hogy nem fogok lemaradni róla, fel is hívtam barátnőmet, hogy velem tart-e a nagy kalandban? Hosszasan cseverésztünk erről, no meg arról, hogy a hétvégén új, „de Kriszta, ez most tényleg az igazi” szerelembe bonyolódott egy holland építésszel.
A beszélgetés után eltelt vagy fél óra, és én már dudorászva mosogattam, mikor mellém ólálkodott 6 éves fiam, Dénes. „Anya, beteg vagy?” Don Giovanni sármos baritonja egy csapásra elnémult bennem, átadva helyét a beépített szenzoros riasztó vijjogásának: baj van! „Dehogy vagyok beteg!” – látva a könnyes kék szemeket eldobtam lábost, szivacsot, leggugoltam és átöleltem. „De hát mi a baj?” Halkan és megrovón, mint aki hazugságon kapott súgta a fülembe: „Azt mondtad eljött az idő, hogy elmenj az operálóba..”

Hjaj. Tudván, hogy soha nem szabad kinevetni egy kisgyerek félelmeit, a helyzethez illő komolysággal válaszoltam. „Az opera nem operálást jelent kicsim, az egy zenei műfaj. Gyönyörű énekek, amit bácsik és nénik adnak elő a színpadon, az Operaházakban.” Látva arckifejezését, érzetem, hogy folytatnom kell. „Olyasmi, mint a színház, csak nem színészek beszélnek benne, hanem énekesek énekelnek. Azért szeretnék elmenni az Operaházba, hogy meghallgassak ott egy operát, amiben nagyon szépen zenélnek, és énekelnek.” A hurkás, édes gyerekkezek szorosan átöleltek. „Azt hittem, az operában felvágják a nénik hasát...”

Még 5 perc beszélgetés, és egy túrórudi után, máris épülhetett tovább a legóvár… Én pedig elgondolkodva a friss perspektíván, és tanulságain, befejeztem a mosogatást. Valóban. Ami számomra egyértelmű, neki bizony nem az. És mivel az operáról még nem beszélgettünk, joggal gondolhatta, hogy vérszomjas, „anyabántó” doktor bácsik gyülekezőhelye. Megvilágosodásomban hirtelen beugrott, az asztalnál legújabban elhangzó szófordulata is: „Már nem szeretem a gombát”. Most jöttem csak rá, nem elég azt mondanom, „de hát eddig szeretted, tudod, hogy finom!” Több időt kell szánjak a kijelentés mögött meghúzódó mélyebb okok tisztázására…
Bizony, televíziózás közben már ő is belebotlik, a kifejezetten "nénis" bajokra megoldást kínáló gyógyszerreklámokba...

cv