Amikor Piroska ette meg a farkast

c
Két bejárat, tíz emelet, 109 szomszéd – nekem ez a ház az otthonom.
A zöldövezeti panelház, az én kis falum, itt nem telik el úgy nap, hogy ne történne valami. Mégis, a folytonos változás és nyüzsgés ellenére is minden valahogy állandó, ismerős és biztonságos. A fémkapu nyikorgása, a jobb napokat látott lábtörlő szőnyeg, lépcsőfordulókban álló anyósnyelvek árnyéka, és az emeletek folyosóját borító élénkpiros PVC, hosszú évek óta statisztál minden érkezésemhez és távozásomhoz.

Malvin néni a hatodikról megbízhatóan csenget rám hétfő esténként, hogy áthozza múlt heti kiolvasott újságjait. „Ne költsön rá aranyom, nekem a lányom hozza, ingyé’ van!” A szinte teljesen süket Emma néni folyosós beszélgetései, elengedhetetlen háttere a hétvégi közös ebédeknek, Kun bácsi ajándék mackósajtjai nélkül meg már nem is tudnám elképzelni a reggeli uzsonnacsomagolást. Hála az alattam lakó, kamasz Mészáros gyereknek naprakész vagyok, ismerem a heavy metal és a hard core minden fontosabb fiatal képviselőjének munkásságát, és itt kell megemlítenem Csokit, a szembe szomszéd fekete tacskóját is, aki az eltelt évek alatt a világ legmegbízhatóbb ébresztőjének bizonyult számomra. A folyosó felől a lakásomba beszűrődő léptek, csoszogások, ajtónyikorgások hangja, a falakon átszűrődő fürdővizek és öblítők zubogása, a szemétledobó távoli és rapszodikus morajlása együttesen biztosítanak róla: kis falum él, virul és működik.

Nálunk mindig van min bosszankodni, és mindig van minek örülni. Legutóbb a felvonók okán tölthetett el minket derű, béke, és megelégedés. A duplaliftes ház lakóinak régi szégyenfoltja volt a két kiszolgált, kopottas utasfülke, melynek kéretlen is orrba szoruló szúrós illatára még percekig emlékezett az ember, miután kiszállt. A közösség felvonóktól való vizuális és nazális rettegésének nemrég egy szerelőbrigád vetett véget, és az erre elkülönített felújítási alapból csodás, új élménnyé varázsolták számunkra az emeletek közötti utazást. Derűnk, békénk, és megelégedésünk közepette, a tükörfényes alumínium ajtóknak, a futurisztikus fényben játszó nyomógomboknak, és a fekete alapon piros digitális számkijelzőnek köszönhetően úgy érzetük: liftjeink nem is egy újabb emeletre, hanem egyenesen a jövőbe repítik el az utasokat. A csendes és gyors teremtmények megbízhatóan fuvaroztak, miközben szemem csak úgy falta benne a részleteket. Akaratlan is kihallgatva Emma néni hétvégi traccspartijait, tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül, mindenki dicsérte a változást. Az egyetlen, akinek e változás némi árnyékot vetett a hangulatára, az Piroska volt.

A fiatal takarítónőnek péntekenként mindenkihez van egy jó szava. Gyorsan és jól dolgozik, nem is értettem, sokan miért őt okolják, ha a földszintet már szombaton elborítja a szórólap, vagy ha a ledobókban hétfőre térdig járunk a krumpli héjban. Ő az egyetlen, aki valóban takarítja a házat, nekünk csak vigyázni kellene a rendet és tisztaságot utána. Pneumatikus büszkeségeink megjelenése után többször beszélgettem Piroskával, és bár nem panaszkodott, nyilvánvalóan hatalmas többletmunkát raktunk vállára a magunk közt csak „falutaxinak” becézet, új liftek megjelenésével. Mivel a belső felületeken minden érintés nyomot hagy, Piroskának a pénteki takarítást egy órával korábban kellett kezdenie, hogy eltüntethesse a kutyafarkak csóválgatásainak, a kabátokról rátapadt foltoknak, és az ujjlenyomatok maszatjainak hatalmas, és széles spektrumát.

Nagyjából egy hónap telt el, amikor megtörtént az első eset. Nekünk, „falubélieknek” addigra már természetessé vált a kényeztető luxus, az együtt utazók összezártságtól kényszerű beszélgetései is új lendületet kaptak a csillogó zárt térben. Hazaérve, két másik szomszédommal együtt épp egy ilyen beszélgetéshez készülődve húztuk összébb magunkat, mikor ránk csukódott az ajtó, és mi szó szerint szembenéznünk az eddig nem tapasztalt szörnyűséggel: valaki ráköpött a liftajtóra. A leírására most nem térek ki részletesen, de az illető nagyvonalúan és bőséggel helyezte közszemlére folyékony állagú belső feleslegeit. Undorító. A látvány mindannyiunkat sokkolt. Ezt követően egyre sűrűbben jelentek meg hasonló remekművek a lift ajtaján, és nem egyszer a tetejére is jutott az áldásból. Csak találgathattunk, ki művelheti mindezt, hiszen a felújítás során belső kamerára nem gondoltunk. A köztünk élő gonosz, a magányos és neveletlen lakótárs tevékenységének úgy tűnt, többet senki és semmi nem szabhat gátat. Az eleinte örömöt és megelégedést okozó házon belüli utazás érzését gyorsan felváltotta az undorral telt kíváncsiság, ahányszor csak hazatérve rám zárult a kéttagú automata kabinajtó. Piroska nem panaszkodott. Rendületlen munkájának eredményeképp mindig eltűntek a nyomok, de alig telt el egy nap, rögtön újabbak érkeztek. Nem igazán láttam a problémából a kiutat, és Malvin néni sem tudott mást, mint biztosított, hogyha egyszer kiderül ki a felelős, „kitépi a gazember nyelvét!”. Mindenki tanácstalan volt. Nem úgy a mi Piroskánk. Rutinos takarítónőként, Ő valószínű jobban elmélyedhetett a megoldás keresésében, mert egy napon felkerült a vidám, megváltó narancsszín papiros mindkét tetthelyre:

„Örömmel értesítem Önöket, hogy a „Tudsz köpködni a liftben?” pályázatra, – a nehéz pályázati feltételek ellenére is – rendszeresen érkeznek pályaművek. Emlékeztetőül, a szigorú pályázati feltételek:
* Gyávaság
* Önbizalom hiány
* Önértékelési zavarok
* Belső igénytelenség
* Mások munkája iránti abszolút tiszteletlenség
* Kiemelkedően alacsony intelligencia hányados
A beérkezett pályaműveket rendszeresen megtekinthetik a lift ajtaján, esetenként a plafonon. Mivel a lelkesedés nagy, itt hívom fel rá a figyelmet: A beküldött pályaműveket nem áll módomban megőrizni, illetve győztest hirdetni csak névvel beérkező pályaművek esetén tudok!
A Pályázóknak ez úton is szívből gratulálok.
A Takarító”

Akkor már hetek óta nem nevettem a liftben, de a tükröződő ajtóban most láttam, ahogy arcom önkéntelen is mosolyra derül. Piroska többet ésszel, mint erővel hozzáállása nyilvánvaló humorral talált telibe. A kiírás két napig volt a liftekben. Azután valaki letépte. De nem is baj. Mert a „falutaxiban” azóta sem láttunk olyan foltokat.

Hát így történt, hogy a Piroska megette a farkast…

c