A titkos imádó

c

Gyönyörű reggel virradt.

Az inszomniás templomtorony csak úgy, brahiból, fél ötkor elüti az ötöt. A körülötte elterülő világ totális érdektelenségét látva, néhány perc múlva bosszúszomjasan elüti a hatot is.

A láncát vesztett harangszó egy templomtértől távoli aprócska szoba résein velünk együtt lelkesen be majd minket bent felejtve rémülten azonnal ki is surran. Körülnézve mennénk már mi is, de késő.
Moccan a valaha habosan duzzadó paplan gondosan keményített és megdöbbentően sokat tapasztalt anyaga s alatta diszkréciót nem ismerő  roppanások nyugtázzák a nyugtalanítót: Hősünk felébredt. A fakózöld zsalugátereket frissen kicselező napsugaraknak reá vetülő fényében fürödve rögvest le is rúg magáról mindent, mi jótékonyan eddig előlünk takarta.

Íme az ember! A gusztusosság határát udvariatlan feszengető meztelen, burjánzón szőrös alak, egy nonfiguratív árnyék, ami körül nincs más csak egy fogantyúit sirató sublót, egy eltökélten törni kész fejőszék és arra az előző este hanyag eleganciával levetett ruhadarabok, úgy mint apró mintás sárga flaneling, az öntisztulás folyamatának hosszú, rögös és sikertelen útjára bocsátott azúrkék farmernadrág, az alsónadrág szerepét alakító koszlott pamutcsomó. Imbolygó szuszogás kíséretében a  szemkápráztatón életerős és szőrös jelenségre lassan rákapaszkodnak a ruhadarabok és mintha ez még nem lenne elég a borzalomból, a következő néhány másodpercben tanúi lehetünk egy zoknikba gabalyodott ifjú kaszáspók értelmetlen és küzdelmes elmúlásának, melyre döbbent iszonyattal zárul a kiszolgált, repedésért imádkozó negyvenhatos gumicsizmák egymást követő gyötrelmes sikolya.

Hősünk zaklatott lelkiállapotunkról és a lentebb zajló mikrodrámáról tudomást sem véve krákog egy embereset, átszeli a napfénnyel most már teljesen eltelt apró szobát és a történetben későbbi bemutatását váró konyha romjait, majd kilép a házból.

Nem lehet nem észrevenni, hogy a Természet ezen a reggelen milyen mesteri mód aggatja fel a szikrázó kék égre habkönnyű kis felhő-variációit! Nem lehet nem észrevenni, mily bőkezűen bánik a sok százféle állathanggal! Nagyvonalúan hagyja tobzódását színeknek, illatoknak, mindeközben teret enged a fény-árnyék permanens és szenvtelen szeretkezésének, statisztériának állítva mellé a formák végtelen gazdagságát!

Hősünk ebből semmit nem vesz észre.
Száját résnyire összehúzva, lábbelije nyikorgó agóniáját kihasználva kaptat fel a kis dombra, s közben a genezis óta máig kifejlődött összes létező szerves anyagon túl, opálos szemmel fókuszál a budira.

A már sok ezerszer begyakorolt mozdulatsorral, a mai nap először debütálva lendíti fel a riglit, belép, megfordul, s a farmer – esélyt sem kapva, hogy kirúgja magát rajta egy kissé – ismét szánalmasan összegyűrve hever lábainál.

A Hősünk homlokán feldagadó erekből és dülledő tekintetéből egyértelműen kiderül: nem is sejti, hogy a nadrág korát meghazudtoló szentimentalizmussal gondol vissza jelenlegi megalázó helyzetében a tegnapelőtti éjszakára, mikor egy kurta-furcsa megoldással, hasonlóképp spontán összerogyva, de legalább egy tiszta - bár némileg morzsás - fakórózsaszín lepedőn találta magát, és kamaszos ábrándozásában megjelent Ő, a mosótekNŐ..

A képzeletében burjánzó virtuális aktusainak végeláthatatlan láncolatsora egészen hajnalig tartott, mikor egy egyértelműen apró de koszos női lábfej padlóra küldte. További hányattatásainak aztán se szeri, se száma nem volt, egészen a már előzőleg bemutatott fejőszékig, ahol ábrándozásait tovább folytatva, gondolatban merészen még egy nagy és durva mosószappant is bevett a buliba. Ehhez a tőle szokatlan pajzán belső vetítéshez persze nagymértékben hozzájárult az esti kocsmázása, és az ott apránként magába szívott kb. két korsó sör is. Mindegy, a lényegen ez mit sem változtat.

„Jöhet az a mosószappan!” – gondolja magában, és már épp kezdené tovább verni elméjében vad vágyai vasát, míg az forró (hab-party, nagyobb teknő, két szappan!) amikor Hősünk durva kezei megragadják és visszaráncigálják a földről a földre.

„Klórmeszezhetne má’ az anyám..” – potyog ki cél nélkül a férfi szájából mai első négy szava.
Tételezzük fel, hogy a szagoknak színe van. Sűrű sárgászöld ködöt ültetne feltételezésünk e borostás vékony ajkakra, ülepét sárszínű buja felhők halmazával fedné el. Hősünk e feltételezés materializálódásától valószínű meg is botlana, mert nem látná azt a fűcsomót, amin épp most lép át, a gumicsizma szárából nehéz folyamként a lába elé elterülő szilvakék tajtéktól.. a füléből felcsapó halovány szürke pöffenésekről már nem is beszélve.
Persze feltételezhetjük, hogy mivel feltételezésről van szó, ez az egész szag-szín teória, így nem állná meg a helyét és valami sokkal kellemesebb összhatással szembesülnénk.. mondjuk az idei trendi színekkel. Mégis, én inkább gyorsan elvarrom a történetnek ezt a szálát és visszakanyarodok a való világba, annál is inkább, mert hősünk épp most esik pofára egy fűcsomóban…

Némi csekély ugrással a tér-idő folytonos szerkezetében – az időben való ugrás nagyságát tekintve semmi esetre sem férhetett bele kézmosás – asztalnál ülve látjuk viszont hősünket.
Reggelizik. Több kisebb kenyérmorzsa és egy szalonnaszelet egyelőre sikeres kapaszkodót talál napbarnított állán, az álkapcsok által kiváltott jelentős bőr alatti rétegmozgásokkal dacolva. Leszámítva a már szinte erotikusnak mondható erőteljes csámcsogást és egy áldott állapotban lévő döglégy nylonzacskó forma zizegését az asztal felett fellógatott légypapíron - csend van.
S e csendben talán Ön is hallja: történetem legott zajosan követeli főhősünk életrajzi elemeinek alaposabb bemutatását – ezzel segítve Önt empátiája halvány körvonalainak felskiccelésében… Melyre igen nagy szüksége lesz főhősünknek, de inkább nekem, mivel e nemes emberi tulajdonság áldásos jelenléte híján „bazi nagy baromság”-nak titulálva, roppant gyorsan cuppanna össze mesém olvasatlan oldalai fölött a szemeteszsák zárszalagja.
Ezért most kell megtudnia Kedves Olvasó, hogy hősünk bizony még kisfiú volt, mikor édesapja elhunyt.
Korai félárvaságra jutásában egyúttal édesanyja megözvegyülésében fontos szerepet játszott az a mozzanat, mikor ez utóbbi, egy hosszú és fárasztó nap után, véletlenül a gabonasiló ajtajára akasztva hagyta a másnapi munkához gondosan előkészített frissen fent kaszát.
Hősünk élete is itt vált ketté, attól a naptól fogva mosolyát mintha elvágták volna..

Neki magának nem maradt sok emléke az apjáról, talán csak annyi, hogy a amaz a vasárnaponkénti mise után, rendes és megvilágosodott parasztember módjára támasztotta az ivó pultját, és péklapátforma kezeivel babrálta maga elé meredve, a vastag, szalmasárga hajjal bőven megszórt, gondoktól nehéz fejét.
Nehéz gyermekkora nagyban annak tudható be, hogy nem sokkal a temetés után édesanyja, apjának ünneplő öltönyét adta az út menti szalmahajú madárijesztőre, ennek egyenes következménye volt, hogy Hősünk az iskolából hazafele jövet többször elájult, mikor meglátta azt. Hiába kérte, cserélje ki, az anyja hajthatatlan volt. Azt mondta, a falubéli gyerekek az utóbbi tíz évben mindig ellopták a madárijesztőre ráadott rongyokat, de ehhez az öltönyhöz valamiért nem nyúlnak, hisz már fél éve tépi a szél a kukoricásban, és még mindig érintetlen. Na ja, mindenki tudta, hogy az apját tisztességben, öltönyben temették… de öltönyből csak az az egy volt neki. Hm.
Hosszúra nyúlt kamaszévei sem hoztak különösebb változást, talán csak annyit, hogy bár azelőtt sem volt jóképűnek mondható, szőrzete megjelenése tovább rontott a helyzeten.
Húsz éves koráig, ha csak tehette, kémlelte az eget. Nem fért a fejébe, hogy bír el egy gólya egy kifejlett csecsemőt. Kísérletei ennek megértésére rendre kudarcba fulladtak. Egyszer még „műtétileg is eltávolították” a községi kórházban, mikor farpofán lőtte tanyaszomszédja, mert kölcsönvette a bölcsőből újszülött - sorban hatodik – gyermekét. A gyermek édesanyját hiába keressük e mozzanatban, mert e történés közben az a kimerültségtől ájultan hevert egy fél kondér főtt borjúlábbal a konyha kőpadlóján.
Édesanyja a huszadik születésnapján aztán megadta a kegyelemdöfést a hősünk lelkéből már amúgy is szökni kész kisfiúnak: a konyhaasztalra ülve derékig felhajtotta tekintélyes mennyiségű szoknyáit, és a kívánatosnál lényegesen aprólékosabban elmagyarázta rejtett bájainak mibenlétét és működését.
Igaz, ez után hetekig nem evett a konyhában, de a környékbeli gólyák és csecsszopók végre biztonságban tudhatták magukat.

Ekkor tájt került anyai pofonoktól rendszeresen elhomályosuló látó terébe a pékné.
Csinos harmincas nő volt, gazdagon burjánzott testén a másodlagos nemi jelleg. Férje hajnaltól gyúrta a tésztát, dagasztott, szaggatott. A szaggatásba a háta is besegített, így a fess menyecske esténként a házasélet élvezetinek hajszolása helyett leginkább köpölyözésre használatos üvegburákat tisztogatott, vagy az egérfogókról fejtette le az esti termést. Napközben a kenyérboltban dolgozott.
Nos, itt csókolta homlokon hősünket először a múzsa, nem sokkal a huszonhetedik születésnapja előtt. Az anyja járt el bevásárolni minden második hétfőn, de azon a nevezetes hétfőn egyetlen kancájuk ikerszülésénél bábáskodott, és pár perc intenzív matematika korrepetálás, valamint egy közepesen nehéz szövegű eskü letétele után hősünkre bízott némi pénzt, és a magzatvíztől csatakos bevásárlólistát.
Aznap délben a falu kocsmárosán italmérés közben hirtelen átgurult egy boroshordó. Gyors és látványos halála megakadályozta Hősünket, a vásárlást megelőző délelőtti italfogyasztásban, így kisimítgatta tenyerében a szottyos bevásárlólistát, és más programja nem lévén nekiindult beszerezni az azon sorakozó tételeket.
Morogván rótta a kis boltokat; nem fért a fejébe miért nem kaphatott még egy korsót, mikor a boroshordó repedt meg, nem a sörös. Gyorsan el is döntötte magában: ha neki valaha is lesz egy ilyen helyre kiskocsmája, nem fogja megakadályozni még egy ilyen végzetes baleset sem abban, hogy aki inni akar, azt ne szolgálja ki! Egy üzletpolitikában sikeres ember magabiztosságával nyitott be a pékségbe, ahol pillantása, mint similabda a fán: rögtön megakadt a péknén.

Teltek a hetek, és ő nem tudta kiverni fejéből a képet, ahogy a pékné inas kézfejei ráfonódnak a liszteszsákra.. ahogy a pékné bokáján lüktetve düllednek az erek, mikor felemeli azt.. ahogy a pékné fekete hajfonata belecsusszan a mérőedénybe, mikor egy pillanatra nem figyel oda… és ahogy a pékné úgy káromkodik, ahogy még az anyja sem tud…
Fantáziája eddig nem ismert magasságokig repítette éjjelente. Agyában vad viharok dúltak, a Fraud-i szimbolizmustól egy peep-show ragacsos közönségességéig, s a lágyéka által nyújtott újsütetű keménység és örömök által vezérelve még verset is írt a nőhöz:

„ Szerelmem, pékné!
Dobjad el a lapátot, zárjad be a boltot, no!
Szívem lisztes kezedben azt üti, hogy: dob-dob-dob!
Szerelmem vagy pékné! Szemed, mint két éj kék
Vaddisznó, tudom, makk vagyok és széttép!
Dugd föl a seprűt végre a gerendafára,
Dugd el magadat is az ágyamba, nálam!
Nem engedjük anyámnak, hogy begyöjjön dunnát rázni,
Szerelmem, pékné! A pék sem fog taláni!!”

Önnön tehetségén meghatódva többször is elsírta magát abban a két hétben, még e sorokat megírta. Nem tudta magát zavartatni még attól a gondolattól sem, hogy a pékné csinos orcáiban nem éj kék, hanem éjfekete vaddisznók tépik a makkokat. Egyszer próbálta feketével, de úgy valahogy nem állt össze a kép. „Művészi szabadság” – gondolta és merengőn vakargatta fejét.

Honnan ismerhet Hősünk ilyen szókapcsolatokat? Gyerekként, egyszer a mező felé került az öltönyös madárijesztő miatt, és meglátott egy vándorfestőt, aki épp teheneket festett. Mikor mögéje lopakodott, a vásznon csak rózsaszín és vörös csíkokat látott. Megkérdezte a férfit „Mit fest a bácsi?” Az komótosan csócsálva egy réti virág szárát felnézett a kék égre, kinyújtózott, bődült egyet, aztán ránézett először a képre, aztán a tehenekre. Majd hősünkre. És rámosolygott a messziről jött emberek titokzatos mosolyával. „Ez a művészi szabadság, fiam.”
„Azt hittem, tehenet fest a bá’..” A művész ültében balra dőlve, reccsentett egy irgalmatlant és nagyobb ecsetével kent még a képre némi kéket, a könnyebb értelmezhetőség kedvéért.
„Azt… Jut eszembe, mit ólálkodsz te mögöttem?!” – kacsintott kajánul, és jóízűt koppintott hősünk fejére a fapalettával.
„Művészi szabadság…” – köpött hősünk, és a rajta küzdő bolhák hatalmas ovációját előcsalogatón befejezte a merengő vakaródzást.

Gyűjtötte a bátorságot, várta azt a tökéletes alkalmat, amikor az ég kék, a nap melegen süt, a madarak csiripelnek és a pékné valami őrült, vad, és életveszélyes helyzetben segítségért kezd kiabálni! Fantáziált. Hogy akkor ő ott terem, mond valami megnyugtatót – „csituljon, pékné!”, vagy „semmi oka az ordibálásra asszonyom, minden stimme’!”.. még nem döntötte el – és eloltja a lángokat, megfékezi a lovat, vagy hasba rúgja a kanos péket. Ahogy a helyzet megkívánja. Kezet csókol a borzalmaktól elgyengült, de hálatelt keblekkel pihegő nőnek, és közben egy érzékien egyértelmű mimikai ráutalással kísérve a meleg kis tenyérbe bújtatja, az akkorra már szottyosra hajtogatott papírkát: versét. Aztán hátra sem nézve méltóságteljesen elvonul, de csak annyira gyorsan, hogy azért hallja az összeverődött tömegből innen-onnan felbuggyanó, a bátorságát és nemességét magasztaló megjegyzéseket.

Innentől szokott elszabadulni fikcióiban a pokol.
Például: hetykén sétál, de néhány méterrel később hallja, hogy a háta mögött összeverődött tömeg otrombán röhögcsélni kezd, mert a pékné egy fejőszéken állva hangosan felolvassa a verset. Szavalását itt-ott spontán megszakítva maga is vinnyogva kacarászik.
Mindenki bámulja, mutogat. Ő rohanni kezd, és csak rohan és rohan.. cél nélkül.
Aztán van olyan, hogy miközben délcegen elsétál, a pék magához tér, utána settenkedik, és hátba vágja a péklapáttal, amúgy emberesen.
A poklok pokla pedig mindez egyvelege… hogy, miután a péklapát lesújtott, és ő a porban szánalmasan fekve nyöszörög a pék csizmája előtt, meghallja, ahogy a háta mögött otrombán röhög a tömeg, a pékné egy fejőszéken állva űjra, még hangosabban olvassa fel a verset, és szavalását megszakítva (kicsit már unalmas) vinnyogva kacarászik és rámutat. Persze ekkor már mindenki mutogat, csapkodja a térdét, vagy köhécsel a félrenyelt medvecukortól, és ő helyzete reménytelen nyomorúságának teljes súlyától fulladozva úgy dönt, hogy jobb, ha halk pukkanással megszűnik létezni.

Egyszóval sokáig gyűjtögette a bátorságot.
Öt évvel később műve egyetlen és eredeti példánya kicsusszant a budin a farzsebéből, így az enyészeté lett. Hősünk nem tudta, mit is kellene éreznie, mikor észrevette életműve eltűnését. Gyásza rettentő fájdalmát és dühét ugyanis egy furcsa, kellemesen bizsergető érzés udvarolta körül: nincs többé félelem. Most már biztos nem lesz tömeg, péklapát, medvecukor és fejőszékről felolvasás. Nem kell többé rettegnie. És - bár az életben még soha nem látta - nem kell szembesülnie az álom-pékné bal felső négyesével sem, amiben az az odvas nagy álom-luk virít, mikor teli pofával nevet rajta.
De végre teljesen átadhatta magát a feltétel nélküli szerelemnek. Órákig ült a pékséggel szemközti járdán, nézte az üveg mögött tüsténkedő nőt, csodálta mozdulatai finomságát, fürgeségét. Aztán egy nap már nem látta, mert senki nem nyúlt a kirakatüveghez hónapok óta.
Akkor elkezdett bejárni. Először csak pár diós kiflit kért. Másnap fél kiló mákos patkót. Harmadnap egy egész rúd túrós rétest. Negyed nap a pékné letörölt egy kis részt a portól szürkés üvegen és kitette a táblát: „Süteményfélét nem tartunk!”
De nem adta fel. Napokig gyakorolta, hogy valljon színt. Barátja nem lévén, az anyja méretére készített próbababát fűzte sajátságos stílusával.
„A maga szeme úgy csillog, mint hódfény a lovam fogsorán!” - simogatta meg lágyan a próbababa dereka helyén a domborulatot. „Szeretem magát!” – hevült csücsörítve. De a csók nem sikerült; nem fért hozzá fércelt partnere rajzolt szájához, a néhány nap alatt fényesre kopott monumentális mellkastól.
Akarta a péknét!

Agya folyamatosan zakatolt, kombinált, elméjében hosszas vajúdás után rendre születtek belső vetítéseiből a szuper 8-as minőségű ábrándképei. Leginkább az tetszett neki, melyben, tanyasi James Bond-ként, petrencerúddal húzza ki a félmeztelenül fuldokló nőt a közeli halastóból.
Közel hat év vágyódás és epekedés után viszonya a péknével egy jottányit sem lett meghittebb. Senki ne csodálkozzon hát, hogy kedve a mai napon nagyjából annyi lehetett, mint Télapó kedve a szaloncukorhoz.

„Klórmeszezhetne Anyám..” – hagyja el reggeli közben a férfi száját mai ötödik, hatodik és hetedik szava.
A füstölt szalonna némileg javított a helyzeten, most mégis tekintsünk el az újabb szín-szag teóriai feltételezésektől. Amúgy is kialakulóban van valamiféle párbeszéd hősünk, és a tűzhelyet előle egyenlőre teljesen eltakaró hatalmas ruhahalom között.
„ Eh?! ” – replikázik választékosan a bálába bújt mama, véletlenül leverve a serpenyőt.
A férfi agyában tesz néhány mandinert a fém éles csattanása, majd a komótosan szóra nyíló száján át kislisszol. (Na, ezt a pillanatot választja ki a szalonnaszelet, hogy a szűnni nem akaró humán-tektonikai erőknek behódolva alkalmi bivakját elhagyja, és szabad utat engedjen életében a gravitációnak. Közvetlen morzsaszomszédjai bátran követik a nagy kalandban.)
"Iggen naggyo’ tódú’ má’ a szar!..” – veti oda hősünk lassan. Úgy potyogtatja a szavakat, mint a tegnapi ráérős nyuszi potyogtatott a tarlón, szimatolgatva, szagolgatva.. mígnem hősünk alkalmi tanítónak felcsapva helyzetfelismerésből és veszélyérzetből egyest nem adott neki és le nem ütötte a kapával.
Született ragadozó, nem kétséges. Tessék, most is! Éles szemével téveszthetetlenül böki ki az orra elé pottyanó menekülő szalonnát, és csatakos késével kegyetlenül felkoncolja.
Anyja rendhagyón inhalálva mélyen belehajol a nyúlpaprikás gőzébe, és megkavarja azt.
„ Tódú ’ má’…” – köti halkan az ebet a karóhoz hősünk.
A sziluett felélénkül a gőzben. Hirtelen kiegyenesedik, leteszi a hosszú évek alatt hegyesre nyalogatott fakanalat, s rácsapja a nyúlra a fedőt.
„ Tódú?! Ehh! Tódú má’, büdös kölke?!!” – A némileg számon kérő hangsúllyal bíró retorikai huszárvágás lendületével pördül egyet, és mi belenézhetünk a bálába, akinek arca van!!!

Arc! Eh, mit arc! Egy egész kis univerzum!! Külön világegyetem!! Egy privát világmindenség, melyben szemölcsök és bibircsókok, szőrök és redők, hegek és vérerek, pattanások és kelések különös, misztikus naprendszerei keringenek orbitális pályájukon, számunkra érthetetlen és felfoghatatlan szerkezeti egységben! Köztük pár mitteszer fekete lyukként szívja magába a tekintetet, és ez az egész, mint egy őrült galaktikus performansz, gigászi vörös-szederjes nozális húscsillag köré csoportosul, melybe hatalmas működő kráterekként fortyognak az orrlukak!
Pfuj, de ronda!!

A szamárpadtól a vérpadig hurcolt nyomorult nyúl erősen hagymás alapra felhelyezett földi maradványainak gőzétől csillogó homlokán, a kottaszerűen összeráncolt bőrkék mögött úgy csapongnak a goromba folytatás lehetőségeinek kombinációi, mint a múlthavi állat és kirakodóvásáron elszabadult ringlispíl láncaiba kapaszkodó falusiak.
Két hete figyel a klórmész a pajtában. Mindketten tudják ezt.
Szikrázó szemmel méregetik egymást.. a két elszánt fertelem.
A csendes pillanatok csukott szemmel, reszketve várják rohanvást közelgő végüket..

(Pszichoterapeutám egyértelmű és határozott kérésére ezen a ponton abbahagytam a történet írását.)

c