A rekkenő hőségben, csak ketten várakoztak. Régóta nem történt semmi, és a várakozó pár jobb híján a megállóra nyíló ékszerüzlet előtt álldogált. A lány egész közel hajolt hozzá, és komoly arcocskával méregette a kínálatot.
„Ott van! Olyat szeretnék, olyan köveset!” Viseletes szandáljában egy pillanatra felpipiskedett, és tövig rágott körmével határozottan bökött a kirakatra.
A lány hasában gömbölyödött a szerelem. A fiú gyöngéden karolta, mintha már itt, a buszmegállóban is a papot várnák. „Tudom, milyet szeretnél.” – mondta keserű mosollyal, de azért ő is közelebb hajolt, hogy hunyorogva beleshessen a lány ujja előtt heverő, kövér álmok világába. „Tudom, hogy tudod” - vigasztalta őt, de talán magát a lány.
A fiú nem mozdult, csak nézett befelé, mintha a neki szánt megváltást odabent hirdetnék, éppen most, ahogy a lottószámokat szokás.
„Mégis csak fel kéne hívnod…” - hajtotta le fejét a lány, és sóhajától megrebbentetek az arcába hulló hajszálak. „Tudtam, hogy ez jön, hagyd már, mert megőrjítesz vele!” - fakadt fel a fiú. „Az istenit, soha nem ér ide a busz?!” Letépte tekintetét az üveg mögött szikrázó arany karikákról, de akár hogy is forgatta, a gyűrűk tovább kápráztak, kellették magukat a szeme előtt.
„Tudod, hogy szeretlek, és melletted vagyok, de ez így nem mehet tovább, lásd be...” - békítette a lány. „Beszélj vele, kérlek…”
A fiú érezte, ahogy a csupasz ujjakkal teli két apró kéz lecsúszik és látta, ahogy megpihen a pocakon. Aztán becsukta a szemét, és látta tovább is a mozdulatot, látta őket puhán átsiklani a pamuton, bőrön, irhán, izmokon, és látta, ahogy óvva, védve simogatnak odabent.
Egy autó közeledett, és áthajtott egy kiszáradt faágon. A roppanást a gerincében érezte. Összerándult.
„Nemsokára te is apa leszel…” Az ismert szavak még mindig csukott szemmel találták. „Kérlek, hívd fel, békülj ki vele. Szükségünk van a segítségükre. Gondolj a babára…”
Gondolt. Másra sem. Kinyitotta a szemét és lenézett a kettőbe tört ágra. Akkor is azt nézte, mikor a lány ivott néhány kortyot az ásványvizes palackból, és akkor is, mikor a busz kerekei a megállóba begördülve lassan rágurultak a fadarabokra, és mérhetetlen közönnyel apró szilánkokra nyomták mindkettőt. Az oldalmotorból tüzes levegőt okádó jármű, akárcsak apja, hatalmas árnyékot vetett. Mellette a lány is árnyékba került. Ő hálából abbahagyta a hunyorgást, a homloka kisimult.
„Gyere!” Ráfogott a fiú kezére, és maga mögött húzva felszállt a buszra. A fiú az ülésből még visszanézett az ékszerboltra, aztán lassan, mintha csak iszapból húzná, elővette a mobilját. A lány az elsuhanó házakat nézte. Nem szólt, úgy tett, mintha ez a pillanat is csak olyan lenne, mint a többi, de a megkönnyebbüléstől legszívesebben felnevetett volna.
A fiú kezében a telefont, szájában a fogait szorítva nézett maga elé. Fordult a busz, és az üvegen áttörő napsütés teljesen elborította. A felismerés súlya megbénította. Gyűlölte a lányt, a gyerekét, az apját – de legfőképp saját magát, a büszkeségét és a kudarcát. Becsukott szemmel, lassan nyitotta fel a telefont. A lány most nem szólt, nem sürgette. Ráhajtotta fejét a vállára, és hosszú idő óta először, önfeledten élvezte a napsütést.
„Szép ez a nyár” – gondolta a buszvezető, miközben a belső tükörben lopva pillantást vetett a napozó párra.
c
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése