I.
„Hallom, ahogy csontjaimtól recsegve elválik csontja, tébolyult hörgése közben nyelve torkom csiklandozza… Körmöm alá szorult körme görcsösen rándul előre!… ..közös izmaink feszülnek egymásnak ellenszegülnek… Szökni próbál. Megveszve kutat kiutat belőlem.”
Mind eddig nem fogalmazódott meg bennem a kívánalom, hogy leírjam, összegezzem, amolyan beismerő vallomás félét tegyek az utóbbi néhány év alatt teljesen eltorzult személyiségem okán. Nem éreztem szükségét könnyíteni a lelkemen, mivel úgy éreztem, teljesen tudatában voltam másságomnak. Abszurdnak tűnhet, de józanabb énem gyámsága alá vonva betegségem, valahogy mindig kezelni tudtam azt. Persze nálam is, mint minden, a maga gyarlóságában önmagával küzdő embernél, akadtak nehéz periódusok, de egész a közelmúltig bátran ki mertem jelenteni; boldog, kiegyensúlyozott, és erre nagyon büszke elmebeteg vagyok.
Orvoshoz, szakemberhez sohasem fordultam zavarommal mivel sem munkámban sem az emberi kapcsolataimban nem hátráltatott. Első, de akár második ránézésre is olyan átlagos életet élő, akár jóképűnek is mondható harmincas férfi benyomását kelltettem, aki szereti magát és az életét. Én tudtam, hogy beteg vagyok, de a helyett, hogy szabadultam volna tőle, még élveztem is. Megkülönböztetett, kivételes érzéssel töltött el, hogy rögeszméim, paranoiáim, kegyelmet nem ismerő komplexusaim dögszagát egyedi humorral fűszerezett nyitottságommal dezodorálva rendre a társaság középpontjába kerültem. Romlottságom egyáltalán nem zavart, néha megrészegülve bátorságomtól, veszélyesen túlvállalva játszogattam kisded játékaim, pompásan elszórakoztatva ezzel mind magam, mind a környezetemet. Sosem bántottam volna őket.
A szimbiózis köztem és betegségem között pontosan két hete megszűnt. Az egyensúly megborult, a betegség győzött, s én behódoltam. Átvette felettem a hatalmat az eddig csendben és titokban munkálkodó pokoli akarat, testet öltött bennem bőröm hámrétege és az irha között. Jéghideg, alig érzékelhető borzongás kísérte végig fájdalmas belém születését...most is itt van, ebben a pillanatban…követve ujjaim s kézfejem minden mozdulatát, ahogy e sorokat írom. Gonosz szellem, satnya démonom. Nem hittem, mégis legyőzött. Mást most már nem is tehetek, mint okolhatom magam önteltségemért, hogy teret s időt engedve kifejlődéséhez végül körbezárhatott, magába csomagolhatta egészséges lelkem utolsó morzsáit is… s hogy vértelen szárnyaival lesöpörhette személyiségem megkopott asztaláról az ép elmém, számára csak szemét maradékait.
Zokoghatnék elbukott gyámságom hantjára borulva, de értelme nem lenne, nincs aki sajnáljon, és szenvedésem is csak magamnak köszönhetem. Fattyam legyőzött, kitépte kezemből a szablyát, és a harc bevégeztetett. Nincs erőm tovább küzdeni, s már értelme sincs. Ültömben rothadva, tehetetlen tűröm, hogy elemésszen, s mindannyiszor, mikor fülemre tapasztott kezeim aláhullnak a felismerés súlyától, apró halott mosoly mozdul zombiként grimaszba az arcomon: nincs, mi elfedje ezt a hangot, mert bensőmből hallom a förtelmes csámcsogást.
Ülök a jellegtelen széken, a durván ácsolt, kezeletlen faasztal előtt, és egyre csak nézem a sokat látott téglaépület emeleti bérlakásának gondosan bezárt bejárati ajtaját. Nézem a keskeny tejüveges kitekintő ablak bal alsó szeglete és a kilincs között egyre burjánzó pókhálót; mintha csak közönyömet modellezné. Nézem, s közben némán, undorral tunkolom az irigységet, mit a testem hihetetlen konok kitartása présel ki belőlem: még érzek! Érzem az éhséget, a szomjúságot, érzem a mellkasomból párolgó testszag bűzét, a leeresztett redőnyökön átbújva a hátamba kapaszkodó apró napfénypöttyök forróságát… mégsem engedhetem el a tollat… az órák napokká híztak miközben a tollhegy görcstől feszített tétlen várakozással szorult a papír bal felső sarkára. Ez eddig képtelen voltam megtörni testem és szellemem bénaságát. Bensőmben folyamatosan vetítettem az utóbbi hónapokból, évekből véletlenszerűen kiragadott eseményeket… Mindent le akartam írni, annyira koncentráltam, hogy a veríték lassan, kiszámítható rendszerességgel kezdett csöpögni homlokomról az olcsó papírlapra. Gyónni akartam, megérteni magam, hogy végre megérthessenek mások is.. Előlépni a fénybe, feloldozást akartam! És talán a megbocsátást magamtól… de csak görnyedtem szánalmasan az akarástól s az üres beleim renyheségét kihasználva lajtorját rántó s agyamig kapaszkodó csikaró fájdalomtól…
Nem tudom, többször el is elalhattam, még végül most megpattant valami a tarkómban. Tisztán éreztem, ahogy friss vér áramlik a fejembe, mintha lazítottak volna a szoros nyakkendőn.. a Démon megkegyelmezett. Talán elaludt. Talán meghalt. Talán csak azért engedett, hogy visszatérve még szorosabban fogjon majd. Nem tudom, nem érdekel, azonnal elkezdtem körmölni a lapokra, és amíg írni enged, nem is tehetem, hogy eleresztem a tollat! E sorok küldetéssel jönnek, kikívánkoznak belőlem, mert mondani valóm, tanácsom, üzenetem van saját magamnak. A belőlem maradt és magam által irányított gondolatokat, ahogy a testemet is, befogja a bestia, leárnyékolja és elnémítja. De e sorok végére érve TUDOM; megfejtem a titkát! Rátalálok arra, amivel véget vethetek az élősködésének! Ha eljutok a végéig. Ha meg nem sikerül befejeznem a történetem? Engem az akkor már nem fog érdekelni.
(Ha szívesen tovább olvasnád, szavazz jobbra lent, az oldalsávban)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése