Semleges novella

c
Tessék.
Se kép, se hang. Pedig olyan még nem volt, hogy vele sehogyan se legyen.
Lassan gyomrára szorította kezét, és ültében előrébb hajolt. Az üres A4-es ív úgy terült előtte az asztalon, mint az északi-sark egyenletes hólepte mezejének egy darabkája. Az ihletre legkisebb hajlandóságot sem mutató pillanatok pedig, – még mielőtt tovább mentek – szinte egymással versengtek, melyikük a lassúbb.

Tudta magáról, hogy kreatív, hogy az említett jég hátán is megél (sőt, lóbabot is termeszt rajta, ha kell), most mégis kicsit szorongósra vette a figurát. Mert hát itt van végre a pillanat, mikor „megmutathatná” a cudar, materiális világnak, hogy ő igen is más, hogy tudja és ismeri a szellem hatalmát, hogy stílusa elegánsabb, mint a kerítésen át szökni kész macskáé, s hogy szókincse jóval több, mint amit az IKEÁ-ban, egy adag svéd húsgolyó kikérése, vagy a családja tőle valaha is megkövetelt. Bizonyíthatna nekik, no meg nem utolsó sorban magának is. Erre ő, tessék. Leblokkol.
De hát így jár az, aki felveszi a kesztyűt, és nekiáll, egy semleges témájú novella pályázatnak. Egyáltalán. Mi az, hogy semleges novella?!
„Az irodalom léte, alapvetően közléskényszerre épül. Hogy kiírjuk magunkból és megosszuk gondolatainkat, hogy felfessük benső világunkat, félelmeinket, vágyainkat, hogy általunk már ismert tudást, információt adjunk át, hogy az univerzumot majmolva, táguljon embertársaink tudata is, s hogy ebben, mi írók, mint valami anonim utazási iroda, all inclusive utaztassuk ügyfeleinket, az olvasót. Akkor hogyan követhető meg egy novellától a semlegesség? Ki látott már szépségversenyt nő nélkül??”

A győztesek sosem adják föl, a vesztesek sosem győznek - jutott eszébe. És valóban. Büszkesége, és veleszületett (az egészséges határait súroló) egoizmusa, dühödt bikaként prüszkölt fel benne, ujjaival határozottan markolt rá a halálra rémült golyóstollra, és ellentmondást nem tűrve nyomta annak végét a lapra.
„Innen már nincs visszaút, megírom, ha addig élek is!” – gondolta elszántan, és aztán nem történt semmi…

Talán írhatna, a nyárelőn elvesztett cipőjéről.
Gyönyörű vasárnap volt, a hirtelen meleg már kicsalt a folyóparthoz néhány szerelmespárt, és néhány nem annyira szerelmest – ez utóbbiak persze felvonultatták erre nyomós indokaikat, a gyerekeket is. Emitt dévaj cuppogás, amott potyára vívott szópárbaj törögette a csendet, miközben a víz, a nap, az enyhe szél is tette a tőle elvárt, és ilyenkor szokásos dolgát. Sodródott, sütött és fújdogált. A gyerekek lapos kövekre vadásztak. Leült, egész közel a parthoz, levette és maga elé rakta cipőit, és arcát a napfénybe mártva, csukott szemhéja alatt tanulmányozni kezdte a kicsi színes karikákat. Rövid idő után kissé zavarni kezdte a szikla keménysége, amin ült, de vigasztalta magát, az akkor már Kandinszkij munkásságát is űberelő színkör kompozíciókkal.
Boldog (és melege) volt.
A motorcsónak, a kellően kényelmes távolságnál jóval közelebb, szinte a semmiből rontott elő. Orrát magasba tartva, maszkulin mód hágta a vizet, oldalán elmés egységbe forrva, fekete betűk hirdették gazdája státuszát és nevét: tuLajos. „Ez nem volt szép, Lajos!” – gondolta még mindig szapora szívveréssel, de aztán arcát a napnak fordítva, újra lehunyta szemeit. És ismét birtokba vett mindent, a szenvedélyes cuppogás, megint elhangzott, a „még ezt is megteszem, hogy jól érezze magát, erre mit csinál a te anyád?!”, és éles sikkantgatásokkal, a gyerekek is elölről kezdték a kacsaversenyt. Kandinszkij is megérkezett a szemhéja alá, s épp egy különösen bonyolult sárga körfüzért próbált meg ízlésesen összekomponálni két lila ellipszissel, mikor egy nem várt, zavaró tényezőként, egy négyéves forma kislány, közvetlen közelről a fülébe kiáltott: Tessék felkelni, elvitte a cipőket a víz!!
Még ő gyanútlan, a bőrkék alatti füzérek komponálásával időzött, a Lajos tulajdona által keltett hullámok kegyetlen bekebelezték cipőit. Hjaj. Pár méteren át még vacillált, vajon utánuk eredjen-e, az erős sodrásban, de mivel félt, hogy vezércikként végzi a holnapi bulvárújságok címoldalán, csak annyi telt tőle, hogy erősen koncentráljon rá: Fossa össze magát a Lajos, MOST!
Még a plüsshadsereggel felszerelt autóval visszaértek a városba, már tudta, hogy a fülbemászó apró kislányt Magdikának hívják, és ő rajzol, énekel és hajtogat, és öltözködik legügyesebben az óvodában, hogy Magdika édesanyja nem szereti Magdika édesapjának az édesanyját, és – bár nem tudta, de sejtette – hogy Magdika édesapja nem ma hallott erről először. Az információkat nem, de a szívességet megköszönte miután kiszállt, és mielőtt becsukta maga után az autó ajtaját. A házig elérve, mezítlábas kommandósunk sikerrel vett egy kutyagumi aknát, beütötte a kapukódot, és felküzdötte magát a harmadik szintig. Itt érezte elérkezettnek az időt, hogy a tovább jutáshoz elhasználja a felező által kínált segítségét, ezért töltött egy szatmári szilvát. Valahogy így esett a dolog.

De a golyóstoll nem mozdult.
Olyan történetet kellene írnia, melytől az olvasó gazdagodhat, amire főszereplőként büszke lehetne a bőrébe bújva. A semlegesség mellett ez is egy elvárás. És, ha őszinte akar lenni önmagához, ez a sztori nem ilyen volt. Elmaradt a happy end, bár annak talán lehet örülni, hogy – amennyiben sikeres volt az átokvetés - a cselekmény nem ölelte fel végig, a Lajossal történteket.

Írhatna arról, hogy nincs Margit körút 4-es szám, ne is keresse senki.
Nemrég egy sebtében, és – ennek egyenes következményeként – tévesen felfirkantott cím okán, ott állt a sarkon, nézve a táblát, miszerint, ő most a Margit körút 2-4 előtt veti árnyékát a járdára. A 2-es szám rendben meg is lett, a 4-es azonban már szublimált, vagy talán soha nem is volt. Megírhatná, hogy életéből 30 percet szánt a keresésére, megosztva ezt az időt azon helybéli hentesek, cipészek, optikusok, bizományi-bolt eladók, és trafikosok nem kis táborával, akik a józan ész, és a papírforma szerint is mind, ez ominózus szám alatt üzemeltek… De felesleges lenne. Egyrészről, mert egyikük sem tudott épkézláb magyarázatot adni, miért nincs a házon bejárati kapu, ha már emeleti ablakai vannak („Talán oda nem lehet menni, oda születni kell!” – idézet T. András, árúmozgatótól), másrészt, mert heroikus küzdelmének, végeredményben semmi értelme nem volt. Másnap értesült csak a helyes címről, ami az Erzsébet körút 4 lett volna, de addigra ott már senki nem várta. Ennyiben maradt az ügy. Hogy miért írt Margitot az Erzsébet helyett, vagy, hogy miért jön a kedd után szerda, ne firtassuk.

Zsigereiben érzete, hogy ezt a történetét is kapitális mellé fogás lenne részletezni, maradt a fájdalmas felismerés, hogy talán mégis képtelen, egy „semleges novella” megírására.
Ránézett az órájára, aztán ki az ablakon. Ideje nekilátnia a mai feladatának. Nagy gonddal (és sóhajjal) félretette az eleddig előtte heverő tiszta ív papirost, és egy szemlátomást ugyan olyat maga elé véve lassan, és gondosan rákörmölte: „Az impakt faktorral járó tudományos publikációk tematikus analizálása, a humánerőforrás-gazdálkodás üzleti tevékenységeinek témakörében.”

Két órával később, ültében kicsit megmozgatta nyakát, vállait, átolvasta a hét teleírt oldalt, és jóleső érzéssel egy mappába rendezte őket.
„Ojvé, ha minden ilyen flottul menne…”